A konyhakultúrát másképp kell elképzelni, mint manapság. Egyben sült háziállatokat és rőtvadakat tálaltak fel saját gereznájukkal leterítve, valamint aranyozott szarvakkal és körmökkel. Ha madarat szolgáltak fel, pávatollkoszorút szerkesztettek rá, legyen az a ma már kihalófélben lévő fajdféle, a császármadár vagy vadliba.
A húsok a mai ízlésünknek ehetetlenül csípősek voltak, és színes mártásokban fürödtek, mivel a gazdagság jele a mértéktelen fűszerhasználat, elsősorban az akkor egzotikus bors, gyömbér, szerecsendió és sáfrány alkalmazása volt.
És persze jöttek szépen sorban a Duna halai is, az akkor pozsár néven ismert ponty, a csuka és a középkorban még gyakori másfél mázsás viza is. A borok, hát igen, nem voltak valami híresek. A rossz kezelés miatt így ezeket szokás volt feljavítani fűszerekkel és nádcukorral. A tokaji bor abban az időben szinte ismeretlen volt, szemben a ma ismeretlen és akkor legjobbnak tartott szerémségi borokkal.
Egyben sült háziállatokkal és rőtvadakkal tömték a hasukat a középkori és reneszánsz udvar lakói. A pórnép egészen más ételekhez jutott hozzá
A köret nem volt ismeretes, a villa pedig valami gyanús olasz találmánynak minősült, amivel az ember csúnyán megszúrhatta a nyelvét.
Majd végezetül jöttek a gyümölcsök, Mátyás király kedvenc kormos almája, amely a mai napig megtalálható az Aggteleki Nemzeti park régi fajtákat őrző gyümölcsösében, vagy az ugyancsak kedvelt füge, amelyet Itáliából küldtek a királynak felesége rokonai. Egyes történelmi pletykák szerint egy-két mérgezett szem is belekeveredhetett a szállítmányba, ami – ismerve az olasz méregkeverők középkori szakmai tekintélyét, egyáltalán nem lehetetlen.
Janus Pannonius valószínűleg mandulát ropogtatott – ez volt a kedvence, aztán biztosan előkerült egy tál mákos-mézes guba is, amelyet eleink igen kedveltek.
Természetesen a pórnép egészen másféle dolgokon tengődött. Gyakori, sőt állandó fogás volt a leves. Ez alatt egy szabadtűzön rotyogó kondért kell elképzelni, amibe folyamatosan beledobálták a kezük ügyébe eső élelmiszereket a káposztatorzsától a medvehagymáig és tyúkfejig.
Kását főztek a keserűfűfélék közé tartozó pohánkából vagy más néven hajdinából. Összeszedték a sulymot, ami mára már ritka védett növényünk, de akkoriban vízigesztenye néven úgy rágcsálták, mint mainapság a szotyolát, széjjelköpködve a szúrós terméshéjakat, úgyhogy a debreceni piacon még a XVIII. század körül sem volt tanácsos mezítláb járni akkori módi szerint.
Vadkacsatojás, savanyított csíkhal, bükkmakk, tátorjángyökér is került szűkösebb időkben az asztalra, jobb időkben pedig elég gyanús véralapú egytálételek is – bár ki tudja, lehet, hogy a főúri társaság és a pórnép egyaránt borzadva nézne egy Big Mac hamburgert.
Borsonline