HIRDETÉS
KIEMELT HÍREK
- Két hét alatt csaknem hétszáz új álláshirdetést adott fel a Belügyminisztérium, óriási a tanárhiány
- Jön még pénz Brüsszelből? Megszólalt a miniszter
- Gyárfás Tamás ismét a bíróság előtt: kulcsfontosságú hangfelvételek kerültek terítékre
- Mi történt? Lezuhant egy helikopter a Mount Everest közelében - Senki nem élte túl
- Mutatjuk, melyek lesznek a legfontosabb témák a vilniusi NATO-csúcson
HIRDETÉS
MAGAZINOK > UTAZÁS > Bakancsos > A hegymászás, mint az élet metaforája
Hétvégén Ausztriában voltunk hegyet mászni a családommal és a barátnőmmel. A családomról tudni kell, hogy őrült futó bagázs mindenki, mellesleg a kirándulás, kisebb-nagyobb hegyek meghódítása sem áll távol senkitől. Ellentétben a barátnőmmel, aki úgymond „normális” családból származik, s nem ilyen elvetemültek között nőtt fel, mint én, így nem volt hozzászokva ahhoz, amit az egyik nap műveltünk.
Megálltunk kocsival a Rax hegycsoport aljában egy Preiner Gscheid nevű helyen 1070m-en. Barátnőm felnézett a mindannyiunknál sokkal magasabb hegyekre és kétségbeesetten konstatálta, hogy Ő erre sajnos nem lesz képes. Sebaj, azért persze elindultunk, vannak útközben turistaházak, és a hegy oldalából sem rossz a kilátás.
Az út eleje volt a legnehezebb. Mikor még igen csak lent voltunk, és semmivel se láttuk közelebb magunkhoz a hegy sziklás gerincét, sőt a csúcsot, ahová tartottunk, még egyáltalán nem lehetett látni. Nem tudom, mi zajlódhatott le ekkor a drága barátnőm lelkében, de sejtem, hogy félelemmel vegyült kétségbeesés, gyengeség és „kicsi és puhány vagyok” érzés bőven volt benne. Végig fogtam a kezét és biztattam, Ő nem sokat nyafogott, de látszott rajta, hogy egyre jobban kivan. Meg-megálltunk pihenni, ekkor mindig mondogatta, hogy Ő erre nem képes, ehhez Ő nagyon gyenge, és a többi… Persze mindig felálltunk, és újra elindultunk, szó se volt arról, hogy visszafordulunk.
Mikor már feljebb értünk, úgy próbáltam szemléltetni a megtett és a hátralévő távolságot, hogy le-, majd felnéztünk a mögöttünk hagyott völgyre, valamint az előttünk álló hegyre. A távolságok egyre változtak, egyre csak bíztattam a barátnőmet, mondogattam vele, hogy erős és meg tudja csinálni. Mondtam, hogy feljutni a csúcsra, fel a hegy tetejére, az sok-sok szenvedést megér. Hiába vagyunk olyan aprók a hegyekhez képest, hiába tűnünk mindannyian csak apró porszemeknek… ezek az apró porszemek képesek meghódítani a hatalmas hegyeket!
Egyszer csak azt vettük észre, hogy nincs több kanyar a szerpentinben és a legfelső sziklaperem is már csak karnyújtásnyira van tőlünk. Felértünk az 1804m magas Karl Ludwighaus nevezetű turistaházba. A barátnőm leült egy padra és elpityeredett a fáradtságtól. Mondtuk Neki, hogy ne sírjon, hisz megcsinálta! Odalent még nem gondolta volna, hogy képes rá, sőt egyáltalán nem hitte, hogy ezeknek a hatalmas szikláknak a tetejére Ő képes feljutni, hisz még út sem látszott ide fel a parkolóból, csak hatalmas, meredek, csipkézett sziklafal. Az a sziklafal, aminek a tetején később ott álltunk, a korlát szélén, és letekintettünk az irdatlan mélységbe, a szemközti hegyekre, a völgyben lévő falvakra, melyekben ott nyüzsög a sok kis apró porszem, mind-mind a hatalmas természet része, úgy ahogy a fű, a virág, a legelésző tehenek, vagy a hófolton mászkáló zerge. Fentről olyan lehetetlenül kicsinek tűnik minden, mi magunk, emberek is, az összes problémánkkal együtt.
Lefelé menet még többször megálltunk, de már nem a fáradtságtól, mint felfelé. Barátnőm immár egészen máshogy nézett a borzasztó sziklákra. Láttuktól már nem a félelem és gyengeség érzése kerülgette a lelkét, hanem a diadal, és a még mindig érthetetlen siker mámora: ott voltam fent, feljutottam a saját lábamon, a saját akaratomból, a saját erőmből. Néhány órája, még teljességgel legyőzhetetlennek tűnt a szemben álló akadály, de kellő akarattal, bíztatással, és néha már-már őrülten vakmerőnek és értelmetlennek tűnő önbizalommal, kitartással az is elérhető, ami akár csak néhány órája még teljesen lehetetlennek tűnt az ember szemében.
Ezentúl, ha néha nagyobb akadály elé kerülünk az életben és a barátnőm kételkedni fog a saját képességeiben vagy a feladat kivitelezhetőségében, le fogunk ülni egy-egy olyan tea mellé, amit odafent a turistaházban is ittunk, és fel fogjuk idézni azokat a küzdelmes órákat, melyeket átélt a hegyre felfelé menet. Érdemes volt küzdeni a láthatatlan, elérhetetlennek, és teljesíthetetlennek hitt célért, amit, bár nagyon keservesen, de elért.
Ez nem azért fontos, hogy aztán elmondhasd, hogy itt meg ott jártál fent, vagy ezt meg azt vittél véghez. Hanem azért, hogy Te magad, legbelül tudd, hogy mi mindenre vagy képes, ha azt nagyon akarod! Olyanra is, amit magad sem hiszel el, még azután sem nagyon, hogy már legyőzted! Nem az akadályt, nem is a másikat, nem is azt a hegyet, hanem saját magadat! Így van ez egy nagy heggyel, de leginkább így van ez az életben is.
(ahogyerzed.hu)
2006.06.29
t: 2094
A hegymászás, mint az élet metaforája
Hétvégén Ausztriában voltunk hegyet mászni a családommal és a barátnőmmel. A családomról tudni kell, hogy őrült futó bagázs mindenki, mellesleg a kirándulás, kisebb-nagyobb hegyek meghódítása sem áll távol senkitől. Ellentétben a barátnőmmel, aki úgymond „normális” családból származik, s nem ilyen elvetemültek között nőtt fel, mint én, így nem volt hozzászokva ahhoz, amit az egyik nap műveltünk.Megálltunk kocsival a Rax hegycsoport aljában egy Preiner Gscheid nevű helyen 1070m-en. Barátnőm felnézett a mindannyiunknál sokkal magasabb hegyekre és kétségbeesetten konstatálta, hogy Ő erre sajnos nem lesz képes. Sebaj, azért persze elindultunk, vannak útközben turistaházak, és a hegy oldalából sem rossz a kilátás.
Az út eleje volt a legnehezebb. Mikor még igen csak lent voltunk, és semmivel se láttuk közelebb magunkhoz a hegy sziklás gerincét, sőt a csúcsot, ahová tartottunk, még egyáltalán nem lehetett látni. Nem tudom, mi zajlódhatott le ekkor a drága barátnőm lelkében, de sejtem, hogy félelemmel vegyült kétségbeesés, gyengeség és „kicsi és puhány vagyok” érzés bőven volt benne. Végig fogtam a kezét és biztattam, Ő nem sokat nyafogott, de látszott rajta, hogy egyre jobban kivan. Meg-megálltunk pihenni, ekkor mindig mondogatta, hogy Ő erre nem képes, ehhez Ő nagyon gyenge, és a többi… Persze mindig felálltunk, és újra elindultunk, szó se volt arról, hogy visszafordulunk.
Mikor már feljebb értünk, úgy próbáltam szemléltetni a megtett és a hátralévő távolságot, hogy le-, majd felnéztünk a mögöttünk hagyott völgyre, valamint az előttünk álló hegyre. A távolságok egyre változtak, egyre csak bíztattam a barátnőmet, mondogattam vele, hogy erős és meg tudja csinálni. Mondtam, hogy feljutni a csúcsra, fel a hegy tetejére, az sok-sok szenvedést megér. Hiába vagyunk olyan aprók a hegyekhez képest, hiába tűnünk mindannyian csak apró porszemeknek… ezek az apró porszemek képesek meghódítani a hatalmas hegyeket!
Egyszer csak azt vettük észre, hogy nincs több kanyar a szerpentinben és a legfelső sziklaperem is már csak karnyújtásnyira van tőlünk. Felértünk az 1804m magas Karl Ludwighaus nevezetű turistaházba. A barátnőm leült egy padra és elpityeredett a fáradtságtól. Mondtuk Neki, hogy ne sírjon, hisz megcsinálta! Odalent még nem gondolta volna, hogy képes rá, sőt egyáltalán nem hitte, hogy ezeknek a hatalmas szikláknak a tetejére Ő képes feljutni, hisz még út sem látszott ide fel a parkolóból, csak hatalmas, meredek, csipkézett sziklafal. Az a sziklafal, aminek a tetején később ott álltunk, a korlát szélén, és letekintettünk az irdatlan mélységbe, a szemközti hegyekre, a völgyben lévő falvakra, melyekben ott nyüzsög a sok kis apró porszem, mind-mind a hatalmas természet része, úgy ahogy a fű, a virág, a legelésző tehenek, vagy a hófolton mászkáló zerge. Fentről olyan lehetetlenül kicsinek tűnik minden, mi magunk, emberek is, az összes problémánkkal együtt.
Lefelé menet még többször megálltunk, de már nem a fáradtságtól, mint felfelé. Barátnőm immár egészen máshogy nézett a borzasztó sziklákra. Láttuktól már nem a félelem és gyengeség érzése kerülgette a lelkét, hanem a diadal, és a még mindig érthetetlen siker mámora: ott voltam fent, feljutottam a saját lábamon, a saját akaratomból, a saját erőmből. Néhány órája, még teljességgel legyőzhetetlennek tűnt a szemben álló akadály, de kellő akarattal, bíztatással, és néha már-már őrülten vakmerőnek és értelmetlennek tűnő önbizalommal, kitartással az is elérhető, ami akár csak néhány órája még teljesen lehetetlennek tűnt az ember szemében.
Ezentúl, ha néha nagyobb akadály elé kerülünk az életben és a barátnőm kételkedni fog a saját képességeiben vagy a feladat kivitelezhetőségében, le fogunk ülni egy-egy olyan tea mellé, amit odafent a turistaházban is ittunk, és fel fogjuk idézni azokat a küzdelmes órákat, melyeket átélt a hegyre felfelé menet. Érdemes volt küzdeni a láthatatlan, elérhetetlennek, és teljesíthetetlennek hitt célért, amit, bár nagyon keservesen, de elért.
Ez nem azért fontos, hogy aztán elmondhasd, hogy itt meg ott jártál fent, vagy ezt meg azt vittél véghez. Hanem azért, hogy Te magad, legbelül tudd, hogy mi mindenre vagy képes, ha azt nagyon akarod! Olyanra is, amit magad sem hiszel el, még azután sem nagyon, hogy már legyőzted! Nem az akadályt, nem is a másikat, nem is azt a hegyet, hanem saját magadat! Így van ez egy nagy heggyel, de leginkább így van ez az életben is.
(ahogyerzed.hu)
2006.06.29
A CIKK KÉPGALÉRIÁJA
Legfrissebb magazinok
- A legtutibb balatoni éttermek
- Hetente frissül majd az Office
- Telefonszámokat lop a Facebook
- Rajtol a Tour de dopping
- Szúnyogriasztó és napvédő krém házilag
- Gyümölcsös ínyencségek - 4 szuper recept
- RIPORT MÓNIKÁVAL AZ EROTIKA VILÁGÁBÓL!
- ZTE V889M - kétélű penge
- Újabb csatát nyert a Samsung: betilthatnak néhány iPhone-t
- Viszi az árvíz a motort?
HIRDETÉS
TOVÁBBI HÍREINK
- Ezeken a magyar településeken már készülhetnek az ivóvízhiányra
- Fokozódik a konfliktus: tűzharc tört ki a Wagner-csoport és az orosz légierő között, már három helikoptert lelőttek
- Putyin beszédet intézett népéhez a a Wagner-csoport lázadása után: „Az ilyen fenyegetésre keményen fogunk reagálni”
- Lázadás tört ki Oroszországban: a Wagner zsoldoscsoport elfoglalt egy orosz várost, Putyin hamarosan beszédet mond
- Olyan vihar jöhet, ami ellen az esernyő nem elég
- Ők öten vesztek hullámsírba a Titan fedélzetén
- Az Európai Parlament megszavazta: Magyarország alkalmatlan az uniós elnökségre
- Aligha most robban föl a Balkán puskaporos hordója
- Putyin arra játszik, hogy legyen ürügye az első nukleáris csapásra
- Novák Katalin a kórházban indította a reggelt
HIRDETÉS
