Pásztorlegény és a piramisok

MAGAZINOK > UTAZÁS > Útravaló > Pásztorlegény és a piramisok

t: 1546

Háromezer évvel ezelőtt elindult egy szegény pásztorlegény, hogy megküzdjön minden férfiember vágyáért - még a ma élőkét is beleértve - a sárkánynál is félelmetesebb ellenféllel, a feledés homályával, és, hogy győzelme jutalmául elnyerje a halhatatlanságot és vele együtt - az örök nőt szimbolizáló - fáraó lány kezét.

Annak a kékszemű, eszes, pirospozsgás, daliás, de mégis szerény legénynek, Jancsinak - akit történetesen még csak nem is olyan régen ismerhettünk meg gyermekkori meséinkből, talán el sem hinnénk neki, ha találkoznánk vele és elmondaná; hogy már sok ezer évvel ezelőtt is élt, és nem csak, hogy élt, de ő emelte azokat az egyiptomi piramisokat egy lány kezéért, amelyeket ma is láthatunk, ha Egyiptomban járunk.

Régi egyiptomi papiruszokból indult útnak az évezredek halhatatlansága felé a mi mesebeli pásztorlegényünk, csak, hogy akkor öt Chufu - Hotep-nek hívták és valóban elnyerte a királylány kezét, és valóban felépítette a világ legmagasabb piramisát a 157 m magas Chufu-piramist, amelyik a mi Mátyás - templomunk toronycsúcsától is 57 méterrel magasabb.

Az egész eddigi világtörténelem hatalmas alkotásai közül is kimagaslanak ezek a remekművek, melyek méltán foglalják el előkelő helyüket a világ hét csodájának sorrendjében az első helyen. Ezek a ma is titkukat őrző építmények egy nép óriási kultúrájáról tesznek tanúbizonyságot a kései századok emberei és nemzetei előtt Mintha az örökkévalóság homályából nőttek volna ki, és nem emberi kéz munkája által születtek volna ezek a titokzatos arcú Szfinkszek, hárfa és fuvolahangokon zenélő Mennon-szobrok és a földi élet után is létező túlvilági létet hirdető és dicsőítő sziklatemplomok.

Vajon, ha most megkérdezhetnénk emez ókori csodák alkotóitól, vagy Egyiptom volt uralkodóitól, hogy tulajdonképpen mi végből is születtek meg ezek a csodálatos piramisok és miért épült szinte egymással versengve a birodalom városaiban az a rengeteg templom, melyek felépítésükben, díszítésükben, formáikban szinte párjukat ritkítják, Nílus - parti országukban? Hiszen még a vak is észreveszi, hogy ahány épület annyi lángész szüleménye és keze munkája e sok különféle, impozáns építmény. A díszítményeik, pedig páratlan gazdagságról árulkodnak. Ma már tisztában vagyunk vele, hogy az ez után következő évezredek majd mindegyik stíluskorszaka - még a mienket is beleértve - tudtak valami újat meríteni szegényes kitalációjuk gazdagítására és szépítésére Egyiptom művészetének ékítményeiből.

Ezek a templomok az élet kelyhéből, a fehérmárványból mintázott, lótuszvirág szirmai közül kiemelkedő vörös gránit oszlopokon állták végig sok - sok évszázad viharát, várva ránk, hogy mi is megcsodálhassuk az ókor építészeinek örökbecsű alkotásait. Sajnos ma már csak a papiruszokból tudhatjuk, hogy belső tereikben a legkülönfélébb színű kristályok, mint megannyi égi lámpás verték vissza a beáramló nap és hold fényét, hogy azután, mint egy minden földi és égi hatalmon felülálló fényzuhatagának megvilágításában ott állhassanak mereven, titokzatosan, sejtelmes mosollyal, jövőbe néző tekintettükkel az örökkévalóságot hirdetve az egyiptomi istenek. Ezek a 6 - 8 méter magas istenszobrok, mintha felénk tekintenének és, ha jól megfigyeljük vonásaikat, azok nem tagadják le és soha nem is titkolták el emberi származásukat, ezért nem is lehetnek misztikusak. E szobrok sejtelmes mosolyai is arról árulkodnak, hogy ők is csak emberi kéz alkotásai, akik létrejöttüket és halhatatlanságukat az örök Évának, az örök Nőnek köszönhetik.

Mert Egyiptom világhírű ókori remekművei valóban az örök Nőnek köszönhetik létüket, hiszen az ő elnyeréséért keltek versenyre a Nílus -parti ország legjelesebb művészei. E nemes vetélkedésre érkeztek Pa - Ta - Resből (Déliországból) és jöttek Ta Mahetből (Északi országból) ahol az ezerágú szent nílusi delta aranysárga hordaléka hizlalja a legkövérebb szemű búzát. De jöttek a birodalom minden részéből, ki gyalogosan, köntösben és mezítláb, kiket pedig fekete nubiai rabszolgáik hoztak vállukon ringatott gyaloghintókban. Rengeteg ember gyűlt össze a birodalom minden zugából, sokszor a járhatatlan líbiai sivatag homoktengerét átszelve, hogy időben odaérjenek Abidoszba a birodalom fővárosába, a nemes versengés megkezdésére a messziről jött vándorok dacolva a homokviharral a város külterületén várták meg az újhold eljöttét, a karvalyfejű Ozirisz éjszakáját, mikor is a fáraó megfuvatta a várfalakon a kürtőket és ezzel kezdetét vette a verseny.

A versenyzőknek egy hatalmas építészeti - vagy más egyéb remekművet kellet tervezni - mint ahogyan azt Szemnofer fáraó kihirdette - minden alkotásnak az egyiptomi nép, örök időkön túli dicsőségét és az egyiptomi uralkodók mindenható hatalmát kellett kifejezzék, az utánuk következő emberek és nemzetek számára. Minden épületet, emlékművet úgy kellett a versenyzőknek megtervezni, hogy azok dacoljanak földrengéssel, vízözönnel, széllel és még ezer évek múlva is állják a történelem viharait. E nem csekély feladatot, aki teljesíteni tudta, díja a fáraó legfiatalabb leányának a keze volt.

Innen a népmesék oly sokszor hallgatott pásztorfiús -királyfis alaptörténetei. Mennyivel nemesebbek és tisztábbak voltak ezek a női kezekért folyó vetélkedések, mint a görög tornacsarnokokban, későbbi időkben zajló birkózó viadalok, vagy a római Quadrigák, sokszor már esztelen kocsiversenyei vagy a napjainkban divatos, több tízezres tömegeket végtelenségig felajzó labdajáték. Itt a szellem és az alkotni vágyás állt a verseny középpontjában. A szellem ekkor még tisztelte az anyagot, megbecsülte a környezetet és a vonalzók, körzők verejtékes, de nemes küzdelméből, lassan kibontakozott a halhatatlan mű, mely minden esetben az ész, a munka é a tanulás eredménye volt. Képzelhetjük, hogy ott, ahol ilyen alkotások születtek és ilyen nagy számban versengtek a halhatatlanágért, milyen iskolák és milyen tanárok lehettek?

Ők csak sejthették, de mi már tudjuk, hogy erőfeszítéseik nem voltak hiábavalók. A csodálatos khorzabadi királyi palota, a Karnaki templom, a Mennon - szobrok, a Chufu - Chafra és a Menkauran piramisok, mind e szellemi küzdelmek eredményei. E versenyeken minden csalárdság bukásra volt ítélve, itt az ajzószereknek nem jutahatott főszerep, mint napjaink vetélkedéseiben, itt a politikai kapcsolatok a verseny végeredményének szempontjából semmit nem számítottak, itt a zsenialitás, a lángelme, a tanulás és a szorgalmas munka érvényesült.

Két - két bírája volt a versenynek; az egyik a fáraó és a szakemberekből álló bizottság, a másik az idő vasfoga és az utókor, azaz, most mi. Ha viszont egy művész alkotása a szakértők és az uralkodó tetszését elnyerte, akkor az a versenyző légyen ő bárki fia, még, ha rabszolga is volt, hozzáadták a fáraó egyik lányát és művét az egész nép és nemzet dicsőítésére felépítették. Például rabszolga volt egy Szet-Nofer nevű ifjú is, mint azt a ránk maradt papiruszokból kiolvashatjuk, akinek a felesége lett győzelme jutalmául Amon - Zefesz nevű királylány. Továbbá megtudhatjuk, hogy a zenélő, éneklő Mennon - szobrokat III. Amenhotep fáraó névrokona, Hapu-Amenhotep faragta. Hapu a szobrokra olyan kis szélösszegyűjtő réseket - orgona sípjához hasonló elven működő csatornákat - helyezett el, melyeken a mindig fúvó sivatag szele, ha átpréselődött kellemes éneklő, dúdoló hangot adott a szobrok környezetében. Egy csodálatos másik győztes alkotás még ma is látható Dar El Bahriban. Itt épült fel ugyanis a világ egyik csodája, egy-egyetlen hatalmas hegyoldalból kifaragott sziklatemplom. Építője Szemun volt, Hat-Sep-Szu fáraónő építőmestere, akihez a mű elkészülte után az uralkodónő férjhez ment, pedig a papirusz tekercsek állítása szerint, Szemun egy gizehi csordás pásztornak volt a fia.

Az ókor embere nemcsak az olimpiát Görögországban, de annál jóval korábban már a szellemi vetélkedés nemes versenyét is kitalálta Egyiptomban. Ennek nyomaira nem csak múzeumi papirusztekercsekben bukkanhatunk, hanem a már feltárt tárgyi emlékek mellett, gyermekkorunk népszerű meséiből, a pásztorfiú és királylány történetekből is következtethetünk. A görög olimpiai játékokat a XIX. század végén sikerült felújítani és az óta is négyévenként, megrendezésre kerül ez a világszerte méltán népszerű sportesemény. Legutóbb talán még mindenki emlékszik rá, éppen e verseny hazájában Görögországban rendezték meg csodálatos módon. Kérdem én, ezek után, a 3000 évvel ezelőtti egyiptomi építészversenyek mintájára egy hasonló tartalmú építészeti és művészeti világversenyt nem kellene szintén újra éleszteni?

Természetesen, ha volna ezen ötletem megvalósítására vállalkozó személy és ország, ajánlanám, hogy a díj odaítélésekkor, csak a nyertes mű megvalósítására törekedjenek, de a rendező ország államelnökének leánya kezének odaítélésétől lehetőleg tartózkodjanak.

(lakberendezes.hu)

2006.05.31

| Többi

vissza a rovathoz | vissza címoldalra

A CIKK KÉPGALÉRIÁJA

Pásztorlegény és a piramisok

Legfrissebb magazinok