Romantika és bandaháborúk: kalandok Venezuelában

MAGAZINOK > UTAZÁS > Amerika > Romantika és bandaháborúk: kalandok Venezuelában

t: 2383

Legelőször a caracasi reptéren bizonytalanodtunk el. A helyi újság a harmadik oldalon friss statisztikákat közölt, melyek szerint karácsonykor 144 embert gyilkoltak meg az utcán. Pedig a többség ünnepelt. Gyorsan kerestünk egy biztonságosnak tűnő taxit. A sofőr jóindulatúan elmesélte, hogy a venezuelai bandák minden este háborúznak. A caracasi éjszaka kissé kemény, a taxis szerint a harlemi nehézfiúk sírva rohannának haza egy itt töltött este után. Persze a jó tanács nem olcsó, nekünk potom negyvenezer forintnak megfelelő összegbe került a fuvar a repülőtértől a szállodáig. A távolság 10 kilométer, Caracas ugyanis egy 1000 méter magas fennsíkon fekszik, a tengerparton csak a kikötő és a reptér van. Ahogy haladtunk felfelé, egyre több viskót láttunk; sokan a környező településről költöztek ide. Az építési hatóságok előírásai nem lehetnek túl szigorúak, ugyanis mindenki olyan házat épít, amilyet tud. A hegycsúcsokon és a barlangokban is vannak épületek. Vakolni nem vakolnak, sok helyütt csak néhány gerenda az elengedhetetlen kellék, azzal támasztják meg a házat, nehogy összedőljön.

Amikor megérkeztünk a szállodába, már éreztük, hogy a helyzet kemény. Csengettünk a kapun, mire az ajtót bentről nyitották. A biztonsági őr alighanem az összes Rambo-filmet végignézte, és onnan választott mordályt. Mi voltunk az egyedüli vendégek. A géppisztolyos férfi megnyugtatott minket, majd ő vigyáz ránk, alkonyattól pirkadatig. A recepciós lány a föld valamennyi nyelvén csak egyetlen szót tudott, azt, hogy no. A harmadik kérdés után már ezt sem mondta, csak vakkantott egy rövidet. Nem baj. A szoba ablakán vastag a rács, vámpírok pedig nincsenek.

Éjszaka arra riadtunk fel, hogy egy autó defektet kapott. Aztán még egy, majd még egy. Aztán még négy. De lehet, hogy az utolsó már petárda volt. Kinéztünk az ablakon. Emberek szaladgáltak összevissza. Hatan egymás mellett futottak igen gyorsan. Biztos szerelőért mentek. De ahhoz miért kellett pisztoly?

Másnap reggel azon morfondíroztunk, átmenjünk-e a szálloda előtt vezető út túloldalára. Hosszas töprengés után arra jutottunk, hogy igen, de fussunk. Szaladó emberbe sokkal nehezebb belekötni. A módszer bevált, sikerült bejutnunk Caracas belvárosába, amely már sokkal idillibb képet mutat. Jelen vannak a multinacionális cégek, van egy nagyon szép bevásárlóutca, és egy óriási kólareklám egy felhőkarcoló tetején. A pénzkiadó automatáknál hosszú sorok állnak, mivel az ATM-ek többsége nem működik. Mint megtudtuk, a bűnözők kedvence a sétáltatás, amikor áldozatukkal végigjárják a bankjegykiadó készülékeket, így megoldódik a PIN-kód kérdése. Ha az áldozat helybeli, ezután még a lakását is kifosztják, s ha az illető hölgy, és férje van, még váltságdíjat is kérnek. A venezuelai bandák szinte minden este háborúznak. Felosztják a területet, visszaosztják a pénzt. Turistáskodni csak a csoportokkal utazóknak érdemes, az egyénileg ide érkezőknek veszélyes a hely, persze kivételt jelentenek a nemzetközi szállodaláncok hoteljei, ezekben nagyon vigyáznak a vendégekre.

A helybeliek közül nagyon sokan elköltöznének a fővárosból, de csak kevesen tehetik meg. Mi viszont megtehettük, ezért úgy döntöttünk, a katalógust a venezuelai üdülőparadicsomok egyikén, Margarita szigetén készítjük el. Ide repülőgéppel lehet eljutni, és a szárazföldinél jóval nyugodtabb az élet. Első nap is csak a bőrkabátunkat lopták el. Caracashoz hasonlóan a taxikban és az üdülőhelyek egy részén a számla mértékét becsléssel és alkuval állapítják meg.

Az autók többsége 15-20 éves hatalmas amerikai kocsi. Csoda, hogy még nem mentek tönkre a floridai roncstelepek, mert a venézek odaállnak a bejáratokhoz, és felárért megveszik a megsemmisítésre szánt autót, hogy azután hajóval hazahozzák. Errefelé a legjobban a taxisok és az ügyvédek keresnek. Rengeteg az olajkút, ezért a benzin literenként 35 forintba kerül, ám a taxifuvardíjak ugyanakkorák, mint Magyarországon.

A harmadik nap megpróbáltunk pénzt szerezni. A helyi bolivár ugyanis nélkülözhetetlen, mert a dollárt mindig felfelé kerekítik. Tizenöt kilométeres autózás után megleltük az első bankot, csakhogy éppen kedd volt. Ezen a napon az automatákból pénzt kivenni nem lehet, betenni viszont lehet – mosolygott derűsen a géppisztolyos biztonsági őr. Szerdán még mindig ez volt a helyzet, de bizakodtunk. Csütörtökön aztán 30 kilométerrel odébb találtunk egy másik bankautomatát. A rozsda már majdnem teljesen szétrágta. Valami rágcsáló lakott alatta. Nem zavarhatták túl sokat, mert az ember közeledtével sem szaladt el, igaz, pénzt ő sem adott. A leghatalmasabb város legnagyobb bevásárlóközpontjában végül sikerrel jártunk. Pár órás sorban állás, és már retteghettek is a shopping city boltjai. A legtöbb áru kínai, a legmenőbb márka a Versage és a BASS (helyi találmány). A venezuelaiak imádnak vásárolni. Ha pénzhez jutnak, azt azonnal elköltik. Az átlagkereset
40 000 forintnak megfelelő bolivár, de sokaknak egyéb jövedelmük is van. Az árukínálat bőséges, a hölgyek remekül érzik itt magukat.

Az üzletközpontban hallottunk először magyar szót. Erzsébet második világháborúban kimenekült magyarok leszármazottja. Caracasban él, de szeretne átköltözni a szigetre, mert szerinte is egyre keményebb az élet a venezuelai fővárosban. Amíg beszélgetünk, kilopják az autójából kislánya babakocsiját és kakis pelenkáját. Venezuelában nagyon sok külföldi menekült él. A hivatalnokok elnézőek, és mindent el lehet náluk intézni. A negyedik nap egy osztrák vendéglős bécsi szeletét vacsorázzuk. Nagyon örül nekünk, mi pestiek vagyunk, ő meg bécsújhelyi, majdnem rokonoknak mondhatjuk magunkat. Elmondása szerint üzleti ügyek miatt költözött ide. Hozott magával egy kis pénzt is, úgyhogy éttermet nyitott. A pincér német katonaszökevény; Piszkos Fred és Fülig Jimmy otthon érezné magát itt. Egy új útlevél 160 000 forintnak megfelelő összegbe kerül. Lehet venni jogosítványt is, de az felesleges, mert azt úgysem kéri senki. A Venezuelában élő európaiaknak az első évük 5-6 millió forintba kerül, ha hirtelen kell a hazájukból távozniuk. Ha nem, akkor minden jóval olcsóbb. Ebédeltünk orosz vállalkozónál is, aki otthon az aranyüzletben volt érdekelt. Végül a melegebb éghajlatot választotta.
A hely fotózásra valóban ideális, csak az a lényeg, hogy ne hallgassunk a különféle jó tanácsokra. A helybeliek ugyanis azt a partszakaszt kiáltották ki a legjobb beach-nek, ahol még David Hasselhoff is fuldokolna, ők maguk viszont az igazán fantasztikus partokon lubickolnak, ezeket érdemes felkeresni. Turizmusból van még mit tanulniuk a szigetlakóknak. A vízi vidámparkban fürödni nem lehet, csak az óriáscsúszdát nézhetjük meg, a delfinárium épülete pedig leégett orosz laktanyához hasonlít. A delfint hozni kell, és ha éppen nincsen nálunk, a show elmarad. Van viszont rozsdás óriáskerék, ezzel vigasztalódhatnak a látogatók. Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen elképesztő természeti adottságokkal rendelkező országban mennyire más alapokon működik az idegenforgalmi iparág.

A La Restigna, a kiszáradt lagúna tényleg fantasztikus. Az állítólag itt élő állatok ugyan éppen elbújtak, mint Nessi Skóciában, de a táj így is minden képzeletet felülmúl. A terepjárónk nem is köves, hanem kagylós úton halad. Millió és millió kiszáradt tengeri állatka a kerék és a lábunk alatt, akkora tengeri csigát találunk, amekkoráért bármelyik pesti piacon egy vagyont elkérnének. Elpusztult állatok csontvázai, óriássáskák, mi kell még?

A csodalagúna strandjánál találkoztunk Joséval. Miamiban él, elmondása szerint mérnökként dolgozik. Bemutatta a barátnőjét, akit meg kellett csodálnunk. Nehezen kaptak vízumot az USA-ba, de José élete már sínre került. Ezt azzal igyekezett bizonygatni, hogy halat rendelt az asszonynak, minket pedig friss osztrigával vendégelt meg.
Venezuelában nemcsak José barátnője gyönyörű, nagyon sok errefelé a szép lány. Az egyik helyi lap felmérése szerint három dolog érdekli őket: a szex, a mobiltelefonálás és a tévénézés. Ebben a sorrendben. Venezuelából több szépségkirálynő is kikerült már, de ők már nem élnek itt, elköltöztek. Remekül működik a szappanopera-gyártás, a tévésorozatok szereplőit kiviszik a tengerpartra, kibérelnek egy villát, és már indulhat is a forgatás. Az elkészült epizódokat azután amerikai, orosz, cseh, lengyel, román és magyar televíziós társaságok vásárolják meg.

A környezet azonban valóban mesés. Bármerre néztünk, egzotikus növények, pálmafák, színes épületek mindenütt. Hazafelé még beugrottunk a helyi közértbe. A boltot csőre töltött fegyverrel védte egy ember. Hangszert vettünk. Nem tudom, hogy hívják, de fújni kell, és a venézek úgy tudják megszólaltatni, hogy valósággal pezseg tőle az ember vére.

(gyongy)

2005.07.01

| Többi

vissza a rovathoz | vissza címoldalra

Romantika és bandaháborúk: kalandok Venezuelában

Legfrissebb magazinok