HIRDETÉS
HIRDETÉS

MAGAZINOK > UTAZÁS > Afrika > Marokkó a hátizsákosok kedvence

t: 6029

Marokkó a hátizsákosok kedvence

Azt hiszem, a hoszszútávfüggőség perverzió. Marokkó északi részén buszra szálltam, hogy megnézzem magamnak a déli részt. A nagyvonalú ötlet előtt nem igazán gondoltam arra, hogy ez egy kétezer kilométeres buszozást jelent, harmincöt órán keresztül. Hiába, a térképen szépen megbújik Marokkó a hatalmas Algéria és a valamivel kisebb Mauritánia között.

Az út felében összesen négyen voltunk a buszon, hatalmas partit lehetett volna rendezni, ha ebből ketten nem kiskorúak. „Marokkói megszállás alatt" Nyugat-Szaharához közeledve megszaporodtak az ellenőrző pontok, és a végén már félóránként ébresztett valami katona, hogy adjam oda az útlevelem, majd megkérdezte, mi a foglalkozásom. „Tanár vagyok" – feleltem félálomban, és aludtam tovább. Ez jó válasz. Rossz válasz pedig a fegyverkereskedő, a függetlenségi harcos, na meg az újságíró.

Ez áll a legtöbb térképen Marokkó déli részére nyomtatva. A terület Marokkó szerint Marokkóé, mások szerint meg nem. A megszálltnak tekintett Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság például tagja az Afrikai Uniónak, de az ENSZ-nek nem. A spanyol gyarmatosítók 1976-os kivonulása után azonnal megtámadták a szomszédok.

Az itt élő pár százezer szaharai képtelen volt megakadályozni a marokkói térnyerést, a betelepítéseket, az asszimilációs törekvéseket, és a rengeteg pénzt, amit a fejlesztésbe öltek. Így szép lassan már demográfi ailag, etnikailag és gazdaságilag is Marokkó része lett. Akinek ez nem tetszett, Algériában találta magát menekülttáborban. Jobb esetben Spanyolországban vagy Franciaországban, és onnan támogatta a függetlenséget.

Hogy miért volt fontos egy darab sivatag? A rengeteg foszfátlelőhely, a halban gazdag tengerpart és a part közeli olajlelőhelyek miatt. De az állandó szél és a hatalmas hullámok miatt a szörfösök is alapíthattak volna itt legalább egy várost. Egy város a westernfi lmből Őrjítő az idevezető út.

Úgy tizenkét-tizenöt órán keresztül tart a monoton táj: jobbra az óceán, balra a sivatag. Az első óra még élvezhető, utána altató. Dakla pedig az amerikai westernekben látott porfészkek modern változata, minden normális lakott település legalább ezer kilométerre van tőle.

Épeszű ember csak akkor jön ide, ha tovább megy Mauritánia felé, vagy ha valóban mindent akar látni Marokkóból. Az itteni átutazó közönség főleg nyugati nyugdíjasokból és egy maroknyi hátizsákosból áll. Az előbbiek a német vagy francia nyugdíjat élvezve terepjáróval járják Afrikát, az utóbbiak a mérsékelten népszerű, de mindenképpen tanulságos Marokkó– Mauritánia–Szenegál (és utána szabadon választott Mali, Bissau-Guinea, Guinea, Libéria s a többi) nyugat-afrikai túrát teljesítő hátizsákos.

Osztrigatelepek és fehér lagúnák Daklában nehéz sok időt eltölteni, ez kizárólag az itt élőknek sikerül. A városban a világon semmi látnivaló nincs, és fotózni sem lehet összevissza, mert mindenhol katonai meg tengerészeti épületek vannak. Egyedül a környéket lehet bebarangolni, ahol sivatagi hajóroncsok, osztrigatelepek és fehér lagúnák találhatók.

Egyik nap arra lettem figyelmes, hogy az egész város egy füstfelhő felé rohan. A helyi üzemanyagpiac kapott lángra, ahogy szokott minden évben egyszer-kétszer. Mire odaértem, már több százan mentettek, oltottak, bámészkodtak, így sok dolgom nem maradt a szájtátáson kívül – ami egyébként a helyiek egyik legfőbb időtöltése, jobb híján. De legalább aznap este mindenki fel volt pörögve egy kicsit, hiszen végre történt valami.

Blikk.hu

2010.02.15

| Többi

vissza a rovathoz | vissza címoldalra

A CIKK KÉPGALÉRIÁJA

Legfrissebb magazinok