HIRDETÉS
KIEMELT HÍREK
- Brutálisan drágultak a gyümölcsök – Ennyivel nőttek a fogyasztói árak júliusban
- Gáspár Győző újra bíróság elé áll – A Kúria perújítást rendelt el a sikkasztási ügyében
- Brokkolis szendvics okozhatta egy olasz férfi halálát, többeket az intenzíven ápolnak
- Harmadik napja tombol a tűz Dél-Olaszországban – Megállás nélkül folyik az oltás
- Éremeső a magyar csapatnál! Két aranyat is szereztek az úszók a világjátékokon, és ez nem minden
HIRDETÉS
HÍREK > BELFÖLD > Négy év ellenzékben
Állták a szavukat: percre sem tágítottak, tíz mandátum távolságból lehelték végig a négy évet. Az első métereken fújták a leghidegebbet. „A második fordulót ugyan megnyertük, de hogy ez elegendő-e arra, hogy a polgári erők kormányt is alakítsanak, azt ma még Magyarországon senki sem tudja” – szólt Pokorni Zoltán, a Fidesz akkori elnöke a bukás éjszakáján. Dávid Ibolya másként látta: „A kampány, az izgalmi állapot véget ért... enyhítsük a vereség felett érzett bánatot.” Igazságot Orbán tett: „Magyarország polgárainak mégoly kicsiny, de létező többsége úgy döntött, hogy a szocialista világ irányába billenti a mérleg nyelvét.”
„Csalással, csalással!” – kiáltozták a könnyeikkel küzdő drukkerek.
Hogy is jutottunk odáig?
Az első forduló elvesztése (április 7.), a MIÉP kiesése és az SZDSZ bejutása sokkolta ugyan a könnyű győzelemre számító Fideszt, de csupán néhány óráig tartott a bénultság. Minden veszni látszott, ám a tanácsadói javaslatára addig „nemzet fölöttit” játszó Orbán felrázta híveit. Ez az Orbán már nem az 1994-es, a hétszázalékos vereség után elsötétített szobában magányosan hokimeccset néző Orbán volt. Két nap múltán, kedden a Testnevelési Egyetemen tartott nagygyűlést, vasárnap megtöltötte a Kossuth teret és a környező utcákat. Sosem látott ekkora tömeget az Országház. A diszkósból izzó tekintetű politikai konferansziévá alakult Philip kétmillió embert vizionált – 400 ezren bizonyosan álltak a temérdek piros-fehér-zöld zászló alatt. Orbán kiadta, hogy „mindenki hozzon magával még egy embert”. Politikai hittérítők lepték el az utcákat, a munkahelyeket. Röplapokat osztogattak, a szocialista–szabaddemokrata-kormányzás képzelt borzalmait ecsetelték, egyenlőséget tettek nemzethalál és kormányváltás közé.
Közben Orbán bejárta az országot. A második fordulóra épphogy ugyan, de nem lettek elegen. És képtelenek voltak megemészteni a vereséget. Április 30-án a Millenáris Parkban zászlót bontott az Áprilisi Ifjak mozgalma. Felszólították az Országgyűlést: számoltassa újra a szavazatokat „a társadalom nyugalmának fenntartása, a polgári demokrácia méltóságának megőrzése” érdekében. Bayer Zsolt kijelentette, hogy nagyon félnek a túloldalon, „és erre van is néhány jó okuk”, hogy „nincs átjárás a két oldal között”, hogy nem hagyják „betemetni a lövészárkokat”, hogy „nincs kőbe vésve semmi”. Meg hogy szerinte a balliberálisoknak „a haza egy hely, ahol jól be lehet zabálni”.
Május 7-én a Várban folytatódott a nagygyűlések sora. Ekkorra már Dávid Ibolya is ellenségnek számított. Az elnök asszony a már idézett második fordulós beszédében jelezte, hogy „a polgári összefogás nem az, amely egy hónappal ezelőtt volt”. A Dísz téren Hende Csaba képviselte az MDF-et. Az a Hende, akit hamarosan elszeretett a fórumtól a Fidesz, s megtette a polgári körök vezetőjéül.
Ott, a Várban hangzott el Orbántól az ukáz: „Arra kérem önöket, hogy a következő három hónapban hozzanak létre kis, néhány emberből álló csoportokat, baráti csapatokat, polgári köröket... százszámra alakuljanak... Tudnunk kell egymásról, hogy ha a sorsunk úgy hozza, hogy mozdulnunk kell, akkor egyszerre mozdulhassunk... Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!”
A vereségre blikkfangos magyarázatot talált: „A pártok versenyében a célszalagot a polgári összefogás szakította át elsőként. Mégis, az élelmes ezüstérmes összefogott a szemfüles bronzérmessel, és ők állhattak föl a dobogó legmagasabb fokára.” Viszont: „Meglehet, pártjaink és képviselőink az Országgyűlésben ellenzékben vannak, de mi, akik itt vagyunk a téren, nem lehetünk és nem is leszünk ellenzékben, mert a haza nem lehet ellenzékben.”
Sokan találgatták, mi értelme volt a megelőző hetekben a „forradalom lebegtetésének”, hiszen Orbánék aligha hihették, hogy megmásítható az általuk vezetett Belügyminisztérium felügyelete alatt zajlott választás eredménye. S bár voltak visszaélések mindkét oldalon, nyilván tudták: korrekt végeredmény született.
Egyesek szerint az erődemonstráció célja megmutatni Medgyessyéknek: ha csak egy ujjal is hozzánk értek, százezrek vonulnak utcára a védelmünkben. Márpedig „hozzányúlásra” volt ok s szándék is, elég az SZDSZ „lopstop”-kampányára, Keller képviselő (hónapokkal később közpénzügyi államtitkár – vajon miért totojáztak a kinevezésével?) kutakodásaira gondolnunk. Akárhogy is, bíróságig egyetlen jelentős Fidesz-ügy sem jutott. Ha meg véletlenül elegendőnek látszó bizonyíték gyűlt is össze egy hűtlen kezelés bizonyítására, Polt stoppolt.
Arra is jó volt a polgári körözés, hogy 2002 tavaszán százezreket magához ölelő politikai közösség (egyúttal betonbiztos szavazó- és aktivistabázis) született. Aki ott volt a Kossuth téren, érti, a résztvevők miért beszélnek „szinte vallásos” élményről. Persze a „hiszünk a szeretet és az összefogás erejében” a hasonlóan gondolkodók szeretetében és a hasonlóan gondolkodókkal való összefogásban merült ki. Miként a „hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok” azt (is) jelenti: mi vagyunk a magyarok, s aki nem mi, az nem magyar. (Ami ugye nem előzmény nélküli. Hogy messzebb ne menjünk, 2002. március 15-e előtt a „nemzeti oldal” kiadta: a jobbosok egészen a választásokig viseljék a kokárdát. Az autók visszapillantóira masnizott nemzetiszín szalagok formájában a mai napig virul e mizéria.)
Nem a Fidesz, hanem Orbán körül szerveződött az új bázis, amelynek aurája a pártban is védte a vezér pozícióját. Aki így választási veresége ellenére képes volt nemcsak a Fidesz, hanem a teljes jobboldal vezetője maradni. Ráadásul a kaszára-kapára hívható nép réme az ároktemetni vágyó Medgyessyt belehajszolja legmarkánsabb ígérete, az ötvenszázalékos közalkalmazotti béremelés megvalósításába. A béremelésről szóló törvényt a Fidesz is támogatta, mondván, „megszavazunk mindent, ami az emberek érdekét szolgálja”.
Így miközben Orbán lett a kisemberek nagy barátja, dörzsölhette tenyerét, hiszen tudható volt: nincs több, a jóléti rendszerváltásra „osztogatható” adóforint, az évi 4 százalékos GDP-növekedés kevés megállítani az ország és a költségvetés eladósodását, s nem kellett nagy jóstehetség ahhoz sem, hogy az euróra ácsingózó Budapest sorra kapja majd a figyelmeztetéseket, leminősítéseket Brüsszeltől és a hitelminősítőktől. Titkos fegyvernek meg ott volt az MNB elnöke, Járai Zsigmond, egykor fideszes miniszter. (Aki épp a napokban győz meg mindannyiunkat arról, hogy komplett szakmai reputációját hajlandó feláldozni, csak hogy a Fidesz kedvéért bizonytalanságot keltsen a kormány és a forint körül.)
Amellett se menjünk el szó nélkül, hogy a 2002-es vereség után, de még a váltás előtt Orbánék számos megkérdőjelezhető kormánydöntést hoztak, egyebek mellett kistafíroztak néhány „közeli” sajtóterméket, alapítványt, vállalkozást, százmilliókat, milliárdokat toltak olyan „nemzeti érdeknek” tartott projektekbe, mint például az ISM finanszírozta stadionbeléptető rendszer (Milliárdos kapupénz, 168 Óra, 2006. március 2.).
Medgyessy hivatalba lépése után hamar jött az első Fidesz-ziccer: júniusban napvilágot látott a D–209-es sztori. Visszafelé sült el: a kormányfő megerősödve került ki belőle, Pokornit viszont elsodorták a hullámok. Emlékszünk elhíresült mondatára: „Miniszterelnök úr, nézzen a szemembe!” Míg a két államférfi tekintete összeforrt, háromperes akták közt kutatva valaki rátalált Pokorni édesapjának dossziéjára. A pártelnök könnyes sajtótájon jelentette be lemondását, ideiglenes visszavonulását. Kongreszszust nem hívtak össze az utódválasztásra, ideiglenes elnökül Áder János frakcióvezetőt jelölte ki Orbán.
Medgyessy lendülete a 2002. októberi önkormányzati választásokig tartott, amikor súlyos vereséget mért Orbánra – a Fideszre feleannyian szavaztak, mint áprilisban. De a pénz fogytával kavicsként süllyedt a kormányfő. Azért az uniós csatlakozásunkról döntő népszavazás (2003. április 12.) alacsony részvétele jelentette kudarcot Orbánnal közösen nyugtázhatta.
Aztán mást sem tett a Fidesz, mint mantrázta a meg nem valósított (mert megvalósíthatatlan) választási ígéreteket az ingyentankönyvtől a nemleszgázáremelésig. A mostani kampányban látható „rosszabbul élünk, mint négy éve” plakáthad három éve tartó folyamat végterméke. A gyógyszer, a gáz, a közlekedés díjára, a munkanélküliségre, az államadóságra, a lakáshitelekre vonatkozó poszterállítások zöme minimum vaskos csúsztatás. Amelyek egyetlen mondatban nem cáfolhatók. Két mondat meg már nem megy át a médián, pláne ha számok szerepelnek benne. (Azért mi próbálkozunk. Az Index 2006. február 23-án közölt elemzést Száz százalék valóság az Indextől címmel, a Mozgó Világ 2004. decemberi számában vette végig Áder János néhány héttel korábban az Országgyűlésben elhangzott beszédének állításait. www.index. hu, www.mozgovilag.hu. Petschnig Mária Zita a Népszabadságban kommentált kétszer is – „Áremelkedések kormánya”, 2006. február 13., és Kik azok a „munkabarátok”?, 2006. március 4.)
A Fidesz – Magyar Polgári Párt 2003. májusi kongreszszusán Szövetségre keresztelkedett. Pedig Orbán igazából pártuniót akart az MDF-fel, de Dávid Ibolya nem adta függetlenségét. Igényli a „nemes versengést”, ezt mondta vendégszónokként. Azzal viszont kiverte a biztosítékot, hogy „az MDF a baltól sem vitatja el a nemzetért való tenni akarás szándékát”.
Szóval szövetség lett: Turi-Kovács-féle kisgazdákkal, Farkas Flórián-féle Lungo Drommal, Semjén-féle kereszténydemokratákkal és zabolázhatatlan Fidelitasszal. Lettek tagozatok is: alkalmazotti, kistelepülési, környezetvédelmi, mezőgazdasági, női, nyugdíjas, önkormányzati és tudományos – mímelni a demokráciát. Az elnökséget is átalakította Orbán. Kikerült többek között Varga Mihály, Németh Zsolt, Szájer és Deutsch. A testület tagja maradt Orbán, Kövér és Áder, melléjük két új alelnököt, Pokorni Zoltánt és Schmitt Pált választották be a küldöttek – Orbán javaslatára. A következő egy évben teljesen átszabta a pártot, magához vonta az összes lényeges döntési jogkört, felszámolta a Fidesz addig a megyékre épülő struktúráját, választókerületi elnökökbe (belőlük lettek a képviselőjelöltek) fektette bizalmát, akiket ő nevezett ki. Ekkor már végképp nem volt kérdés, hogy a pártnak van-e elnöke, vagy az elnöknek pártja.
A kulissza persze maradt, s maradtak az évértékelő beszédek is. Ragadjuk ki közülük a 2004. február 10-én elhangzottat, amelyből kiderült, 2003-ban „összetöpörödtünk”. (A KSH szerint 9,2 százalékkal nőtt a reálbér.) Két hónappal később indult útjára a Nemzeti Petíció – a privatizáció leállítására, gyógyszerár-befagyasztásra, a gazdák támogatására, a lakáshitel kiterjesztésére és a gázárnövekedés maximálására gyűjtött aláírásokat a Fidesz. Célja nyilván a „bázis mozgatása” volt.
2004. május 1-jén EU-tagok lettünk, június 13-án EP-választást tartottunk – egész jól állt már a „romboljuk le Medgyessyt”-projekt. Ismét szerény részvétel mellett (38,4 százalék), de nagyon győzött a Fidesz, Orbánt úgy ünnepelték sajátjai, mintha már 2006 is az övé lenne. Üröm az örömben, hogy a két kicsi, az MDF és az SZDSZ is jól szerepelt. De ez sem billentette ki Orbánt abból a meggyőződéséből, hogy a jobbon mindenkit fel kell falni.
Ám Dávid Ibolya csak nem adta be a derekát. Maradt a fórumos képviselők egyenkénti meggyőzése a „közösen könnyebb”-ről. És persze az MDF-en belüli ellentétek szítása, aminek eredményeként 2004 októberében Herényi Károlyék kizárták a lezsákistákat, akik utóbb Nemzeti Fórum néven alapítottak pártot.
De előbb még a nyárvég elhozta Medgyessy politikai harakirijét. Volt nagy öröm az utcahosszal vezető Fideszben, pláne, hogy az utódlási harcból egy KISZ KB-s milliárdos, a privatizátor Gyurcsány Ferenc került ki győztesen. „Főnyeremény” – mondta rá állítólag valaki a fiatal demokrata vezérkarból.
Főnyeremény, akit próbáltak megütni, de nem nagyon sikerült. Olyannyira nem, hogy Gyurcsány vezetésével 3-4 hónap alatt jóformán behozta hátrányát a koalíció.
Tenni kellett a trend ellen, médiaképes akció szükségeltetett. A Fidesznek kapóra jött, hogy október végi határozatában az AB nem találta alkotmányellenesnek a Patrubány Miklós vezette Magyarok Világszövetsége népszavazási kezdeményezését a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról.
Orbán még felelős kormányfőként átment az utca túloldalára, ha Patrubányt látta közeledni, jól tette, az állami támogatást is elvonta a kétes szervezettől. Martonyi János külügyminiszterként bizonygatta a Velencei Bizottságnak, hogy Magyarország nem akar kettős állampolgárságot, számunkra a státustörvény az út. A nemzetietlenséggel aligha vádolható Kövér László pedig a voksolás után nevezte elhibázott ötletnek a népszavazást.
Orbán végül mégis úgy döntött: az MVSZ mellé áll. Ha nem így tesz, nem gyűlik össze az ügydöntő népszavazás kiírásához szükséges 200 ezer aláírás. A rendszerváltás utáni magyar történelem egyik legszomorúbb eseménye, kettős megaláztatás lett a kaland vége. Ugyan az igenek kerültek szerény többségbe, de a részvétel nem érte el az érvényességhez szükséges 25 százalékot. Nem volt jó válasz, nem lett volna szabad feltenni a kérdést. És ezt Orbán tudta. (Gyurcsány pedig, úgy hírlik, tanácsadóira hallgatva, elvhűt alakított, amikor kármenteni kellett volna, kár.) Az ügyből Orbán jött ki jobban: nőni kezdett a két nagy párt közti különbség, melyet csak Gyurcsány májusban bejelentett száz lépés programja akasztott meg.
Június elején száraz, nagy gombócot volt kénytelen lenyelni a kormányfő. Akkor választott ugyanis köztársasági elnököt az Országgyűlés. A koalíció többségével szemben a Fidesznek elvileg semmi esélye nem volt saját emberét emelni közjogi méltósággá. De ami önmérséklet hiányzott a koalícióból, az megvolt Orbánban: beállt az MDF jelöltje mögé. A kormánypártok egymás közti kompromisszumképtelenségét látva lett realitása Sólyom sikerének. De ehhez fegyelmezetten kellett szavazniuk a fiatal és a magyar demokratáknak.
A praktikum Fideszéknél felülírt mindent. Kezdték azzal, hogy az első fordulóban nem mentek be szavazni. Sólyom Lászlónak anynyit üzentek előtte, hogy ne lepődjön meg. Mégis meglepődött. „Ki akartuk ugrasztani a nyulat a bokorból, nyúl helyett azonban vakondokok másztak elő” – nyilatkozta Áder. Vagyis szerinte kiderült, hogy néhány MDF-es Szilire voksol.
A második fordulóban, miként az elsőben, kétharmad kellett volna, hogy győzzön valamelyik jelölt, ami természetesen nem jött össze. A harmadik voksolásra Orbán saját frakciótársai számára tartogatott meglepetést: kötelesek egymásnak megmutatni szavazócédulájukat. Hatott a terápia, egyedül a hajdúsámsoni Láyer József húzott félre, utóbb arra hivatkozott, rosszul lát – visszazavarták új céduláért. Sólyom nyert 185:182-re – ünnepelt a párt.
A nyár fő médiaeseménye Gyurcsány és Orbán július 8-i tévévitája volt. Láthatóan mindketten izgultak – a jobbos sajtó Orbánt, a ballib Gyurcsányt látta győztesnek.
Szeptemberben nyitott az Országgyűlés, s egyelőre nem hivatalosan, de indult a kampány. Az ellenzék lőtt
Gyurcsány minden mozdulatára, ő meg addig piszkálta a parlament falai között néma Orbánt, addig mondogatta neki, hogy nem jár be a munkahelyére, míg 2005. november 7-én végre megszólalt a Fidesz-elnök, s egészen a tavaszi ülésszak végéig rendre hallatta a hangját. Igaz, vitázni nem volt hajlandó, felszólalásai inkább minősültek sajtótájékoztatónak: felvezették a Fidesz heti kampánytémáját.
Orbán bő három hónapja, a kettős népszavazás évfordulóján alakította a legemlékezetesebbet a Házban. „Javaslom, tiszteletből álljunk fel egy percre, és köszönjük meg a határon túli magyaroknak sok évtizedes hűségüket.” A házelnök Szili előbb figyelmeztette őt, majd kérte a képviselőket, tegyenek eleget a felszólításának. Emelkedtek a képviselők, a parlament egyik fele kuncogott, a másik fele fogát csikorgatta. Majd áhítatosan meredt maga elé. A jobboldali honatyákat is meglepte az akció, nekünk az tűnt fel, hogy Pokorni Zoltán kifejezetten kelletlenül viselkedett.
Folyt a találgatás, Sólyom László mikorra írja ki a választásokat. Elemzők, újságírók rágták a gumicsontot: az április, a húsvét miatt a jobbnak jobb, a május, a munka ünnepe miatt a balnak. Orbánnak ismét sikerült kínos helyzetbe hoznia a köztársasági elnököt: december 3-án találta azt nyilatkozni, hogy 125 nap van a választásokig.
Na most, december 3. plusz 125 nap az április 7. Sólyom korábban jelezte, döntött, de csak az új évben árulja el a dátumot. Január 18-án hirdette ki április 9-ét és 23-át.
És még valami. A közelmúltban Orbán átfazonírozta külsejét. Haját már régóta festi (ugyanezért hogy kiröhögték annak idején az ében Torgyánt!), de újabban garbót, kockás inget s a nyolcvanas éveket idéző zakókat kezdett viselni öltöny-nyakkendő helyett. Az ok állítólag az, hogy szerény vidéki kisértelmiségiként mutatkozzék a milliárdos Gyurcsány ellenében.
Áprilisban szavazhatunk, melyik kűrruha tetszik jobban.
168 óra
2006.03.20. 11:03
t: 148
Négy év ellenzékben
Állták a szavukat: percre sem tágítottak, tíz mandátum távolságból lehelték végig a négy évet. Az első métereken fújták a leghidegebbet. „A második fordulót ugyan megnyertük, de hogy ez elegendő-e arra, hogy a polgári erők kormányt is alakítsanak, azt ma még Magyarországon senki sem tudja” – szólt Pokorni Zoltán, a Fidesz akkori elnöke a bukás éjszakáján. Dávid Ibolya másként látta: „A kampány, az izgalmi állapot véget ért... enyhítsük a vereség felett érzett bánatot.” Igazságot Orbán tett: „Magyarország polgárainak mégoly kicsiny, de létező többsége úgy döntött, hogy a szocialista világ irányába billenti a mérleg nyelvét.”„Csalással, csalással!” – kiáltozták a könnyeikkel küzdő drukkerek.
Hogy is jutottunk odáig?
Az első forduló elvesztése (április 7.), a MIÉP kiesése és az SZDSZ bejutása sokkolta ugyan a könnyű győzelemre számító Fideszt, de csupán néhány óráig tartott a bénultság. Minden veszni látszott, ám a tanácsadói javaslatára addig „nemzet fölöttit” játszó Orbán felrázta híveit. Ez az Orbán már nem az 1994-es, a hétszázalékos vereség után elsötétített szobában magányosan hokimeccset néző Orbán volt. Két nap múltán, kedden a Testnevelési Egyetemen tartott nagygyűlést, vasárnap megtöltötte a Kossuth teret és a környező utcákat. Sosem látott ekkora tömeget az Országház. A diszkósból izzó tekintetű politikai konferansziévá alakult Philip kétmillió embert vizionált – 400 ezren bizonyosan álltak a temérdek piros-fehér-zöld zászló alatt. Orbán kiadta, hogy „mindenki hozzon magával még egy embert”. Politikai hittérítők lepték el az utcákat, a munkahelyeket. Röplapokat osztogattak, a szocialista–szabaddemokrata-kormányzás képzelt borzalmait ecsetelték, egyenlőséget tettek nemzethalál és kormányváltás közé.
Közben Orbán bejárta az országot. A második fordulóra épphogy ugyan, de nem lettek elegen. És képtelenek voltak megemészteni a vereséget. Április 30-án a Millenáris Parkban zászlót bontott az Áprilisi Ifjak mozgalma. Felszólították az Országgyűlést: számoltassa újra a szavazatokat „a társadalom nyugalmának fenntartása, a polgári demokrácia méltóságának megőrzése” érdekében. Bayer Zsolt kijelentette, hogy nagyon félnek a túloldalon, „és erre van is néhány jó okuk”, hogy „nincs átjárás a két oldal között”, hogy nem hagyják „betemetni a lövészárkokat”, hogy „nincs kőbe vésve semmi”. Meg hogy szerinte a balliberálisoknak „a haza egy hely, ahol jól be lehet zabálni”.
Május 7-én a Várban folytatódott a nagygyűlések sora. Ekkorra már Dávid Ibolya is ellenségnek számított. Az elnök asszony a már idézett második fordulós beszédében jelezte, hogy „a polgári összefogás nem az, amely egy hónappal ezelőtt volt”. A Dísz téren Hende Csaba képviselte az MDF-et. Az a Hende, akit hamarosan elszeretett a fórumtól a Fidesz, s megtette a polgári körök vezetőjéül.
Ott, a Várban hangzott el Orbántól az ukáz: „Arra kérem önöket, hogy a következő három hónapban hozzanak létre kis, néhány emberből álló csoportokat, baráti csapatokat, polgári köröket... százszámra alakuljanak... Tudnunk kell egymásról, hogy ha a sorsunk úgy hozza, hogy mozdulnunk kell, akkor egyszerre mozdulhassunk... Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!”
A vereségre blikkfangos magyarázatot talált: „A pártok versenyében a célszalagot a polgári összefogás szakította át elsőként. Mégis, az élelmes ezüstérmes összefogott a szemfüles bronzérmessel, és ők állhattak föl a dobogó legmagasabb fokára.” Viszont: „Meglehet, pártjaink és képviselőink az Országgyűlésben ellenzékben vannak, de mi, akik itt vagyunk a téren, nem lehetünk és nem is leszünk ellenzékben, mert a haza nem lehet ellenzékben.”
Sokan találgatták, mi értelme volt a megelőző hetekben a „forradalom lebegtetésének”, hiszen Orbánék aligha hihették, hogy megmásítható az általuk vezetett Belügyminisztérium felügyelete alatt zajlott választás eredménye. S bár voltak visszaélések mindkét oldalon, nyilván tudták: korrekt végeredmény született.
Egyesek szerint az erődemonstráció célja megmutatni Medgyessyéknek: ha csak egy ujjal is hozzánk értek, százezrek vonulnak utcára a védelmünkben. Márpedig „hozzányúlásra” volt ok s szándék is, elég az SZDSZ „lopstop”-kampányára, Keller képviselő (hónapokkal később közpénzügyi államtitkár – vajon miért totojáztak a kinevezésével?) kutakodásaira gondolnunk. Akárhogy is, bíróságig egyetlen jelentős Fidesz-ügy sem jutott. Ha meg véletlenül elegendőnek látszó bizonyíték gyűlt is össze egy hűtlen kezelés bizonyítására, Polt stoppolt.
Arra is jó volt a polgári körözés, hogy 2002 tavaszán százezreket magához ölelő politikai közösség (egyúttal betonbiztos szavazó- és aktivistabázis) született. Aki ott volt a Kossuth téren, érti, a résztvevők miért beszélnek „szinte vallásos” élményről. Persze a „hiszünk a szeretet és az összefogás erejében” a hasonlóan gondolkodók szeretetében és a hasonlóan gondolkodókkal való összefogásban merült ki. Miként a „hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok” azt (is) jelenti: mi vagyunk a magyarok, s aki nem mi, az nem magyar. (Ami ugye nem előzmény nélküli. Hogy messzebb ne menjünk, 2002. március 15-e előtt a „nemzeti oldal” kiadta: a jobbosok egészen a választásokig viseljék a kokárdát. Az autók visszapillantóira masnizott nemzetiszín szalagok formájában a mai napig virul e mizéria.)
Nem a Fidesz, hanem Orbán körül szerveződött az új bázis, amelynek aurája a pártban is védte a vezér pozícióját. Aki így választási veresége ellenére képes volt nemcsak a Fidesz, hanem a teljes jobboldal vezetője maradni. Ráadásul a kaszára-kapára hívható nép réme az ároktemetni vágyó Medgyessyt belehajszolja legmarkánsabb ígérete, az ötvenszázalékos közalkalmazotti béremelés megvalósításába. A béremelésről szóló törvényt a Fidesz is támogatta, mondván, „megszavazunk mindent, ami az emberek érdekét szolgálja”.
Így miközben Orbán lett a kisemberek nagy barátja, dörzsölhette tenyerét, hiszen tudható volt: nincs több, a jóléti rendszerváltásra „osztogatható” adóforint, az évi 4 százalékos GDP-növekedés kevés megállítani az ország és a költségvetés eladósodását, s nem kellett nagy jóstehetség ahhoz sem, hogy az euróra ácsingózó Budapest sorra kapja majd a figyelmeztetéseket, leminősítéseket Brüsszeltől és a hitelminősítőktől. Titkos fegyvernek meg ott volt az MNB elnöke, Járai Zsigmond, egykor fideszes miniszter. (Aki épp a napokban győz meg mindannyiunkat arról, hogy komplett szakmai reputációját hajlandó feláldozni, csak hogy a Fidesz kedvéért bizonytalanságot keltsen a kormány és a forint körül.)
Amellett se menjünk el szó nélkül, hogy a 2002-es vereség után, de még a váltás előtt Orbánék számos megkérdőjelezhető kormánydöntést hoztak, egyebek mellett kistafíroztak néhány „közeli” sajtóterméket, alapítványt, vállalkozást, százmilliókat, milliárdokat toltak olyan „nemzeti érdeknek” tartott projektekbe, mint például az ISM finanszírozta stadionbeléptető rendszer (Milliárdos kapupénz, 168 Óra, 2006. március 2.).
Medgyessy hivatalba lépése után hamar jött az első Fidesz-ziccer: júniusban napvilágot látott a D–209-es sztori. Visszafelé sült el: a kormányfő megerősödve került ki belőle, Pokornit viszont elsodorták a hullámok. Emlékszünk elhíresült mondatára: „Miniszterelnök úr, nézzen a szemembe!” Míg a két államférfi tekintete összeforrt, háromperes akták közt kutatva valaki rátalált Pokorni édesapjának dossziéjára. A pártelnök könnyes sajtótájon jelentette be lemondását, ideiglenes visszavonulását. Kongreszszust nem hívtak össze az utódválasztásra, ideiglenes elnökül Áder János frakcióvezetőt jelölte ki Orbán.
Medgyessy lendülete a 2002. októberi önkormányzati választásokig tartott, amikor súlyos vereséget mért Orbánra – a Fideszre feleannyian szavaztak, mint áprilisban. De a pénz fogytával kavicsként süllyedt a kormányfő. Azért az uniós csatlakozásunkról döntő népszavazás (2003. április 12.) alacsony részvétele jelentette kudarcot Orbánnal közösen nyugtázhatta.
Aztán mást sem tett a Fidesz, mint mantrázta a meg nem valósított (mert megvalósíthatatlan) választási ígéreteket az ingyentankönyvtől a nemleszgázáremelésig. A mostani kampányban látható „rosszabbul élünk, mint négy éve” plakáthad három éve tartó folyamat végterméke. A gyógyszer, a gáz, a közlekedés díjára, a munkanélküliségre, az államadóságra, a lakáshitelekre vonatkozó poszterállítások zöme minimum vaskos csúsztatás. Amelyek egyetlen mondatban nem cáfolhatók. Két mondat meg már nem megy át a médián, pláne ha számok szerepelnek benne. (Azért mi próbálkozunk. Az Index 2006. február 23-án közölt elemzést Száz százalék valóság az Indextől címmel, a Mozgó Világ 2004. decemberi számában vette végig Áder János néhány héttel korábban az Országgyűlésben elhangzott beszédének állításait. www.index. hu, www.mozgovilag.hu. Petschnig Mária Zita a Népszabadságban kommentált kétszer is – „Áremelkedések kormánya”, 2006. február 13., és Kik azok a „munkabarátok”?, 2006. március 4.)
A Fidesz – Magyar Polgári Párt 2003. májusi kongreszszusán Szövetségre keresztelkedett. Pedig Orbán igazából pártuniót akart az MDF-fel, de Dávid Ibolya nem adta függetlenségét. Igényli a „nemes versengést”, ezt mondta vendégszónokként. Azzal viszont kiverte a biztosítékot, hogy „az MDF a baltól sem vitatja el a nemzetért való tenni akarás szándékát”.
Szóval szövetség lett: Turi-Kovács-féle kisgazdákkal, Farkas Flórián-féle Lungo Drommal, Semjén-féle kereszténydemokratákkal és zabolázhatatlan Fidelitasszal. Lettek tagozatok is: alkalmazotti, kistelepülési, környezetvédelmi, mezőgazdasági, női, nyugdíjas, önkormányzati és tudományos – mímelni a demokráciát. Az elnökséget is átalakította Orbán. Kikerült többek között Varga Mihály, Németh Zsolt, Szájer és Deutsch. A testület tagja maradt Orbán, Kövér és Áder, melléjük két új alelnököt, Pokorni Zoltánt és Schmitt Pált választották be a küldöttek – Orbán javaslatára. A következő egy évben teljesen átszabta a pártot, magához vonta az összes lényeges döntési jogkört, felszámolta a Fidesz addig a megyékre épülő struktúráját, választókerületi elnökökbe (belőlük lettek a képviselőjelöltek) fektette bizalmát, akiket ő nevezett ki. Ekkor már végképp nem volt kérdés, hogy a pártnak van-e elnöke, vagy az elnöknek pártja.
A kulissza persze maradt, s maradtak az évértékelő beszédek is. Ragadjuk ki közülük a 2004. február 10-én elhangzottat, amelyből kiderült, 2003-ban „összetöpörödtünk”. (A KSH szerint 9,2 százalékkal nőtt a reálbér.) Két hónappal később indult útjára a Nemzeti Petíció – a privatizáció leállítására, gyógyszerár-befagyasztásra, a gazdák támogatására, a lakáshitel kiterjesztésére és a gázárnövekedés maximálására gyűjtött aláírásokat a Fidesz. Célja nyilván a „bázis mozgatása” volt.
2004. május 1-jén EU-tagok lettünk, június 13-án EP-választást tartottunk – egész jól állt már a „romboljuk le Medgyessyt”-projekt. Ismét szerény részvétel mellett (38,4 százalék), de nagyon győzött a Fidesz, Orbánt úgy ünnepelték sajátjai, mintha már 2006 is az övé lenne. Üröm az örömben, hogy a két kicsi, az MDF és az SZDSZ is jól szerepelt. De ez sem billentette ki Orbánt abból a meggyőződéséből, hogy a jobbon mindenkit fel kell falni.
Ám Dávid Ibolya csak nem adta be a derekát. Maradt a fórumos képviselők egyenkénti meggyőzése a „közösen könnyebb”-ről. És persze az MDF-en belüli ellentétek szítása, aminek eredményeként 2004 októberében Herényi Károlyék kizárták a lezsákistákat, akik utóbb Nemzeti Fórum néven alapítottak pártot.
De előbb még a nyárvég elhozta Medgyessy politikai harakirijét. Volt nagy öröm az utcahosszal vezető Fideszben, pláne, hogy az utódlási harcból egy KISZ KB-s milliárdos, a privatizátor Gyurcsány Ferenc került ki győztesen. „Főnyeremény” – mondta rá állítólag valaki a fiatal demokrata vezérkarból.
Főnyeremény, akit próbáltak megütni, de nem nagyon sikerült. Olyannyira nem, hogy Gyurcsány vezetésével 3-4 hónap alatt jóformán behozta hátrányát a koalíció.
Tenni kellett a trend ellen, médiaképes akció szükségeltetett. A Fidesznek kapóra jött, hogy október végi határozatában az AB nem találta alkotmányellenesnek a Patrubány Miklós vezette Magyarok Világszövetsége népszavazási kezdeményezését a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról.
Orbán még felelős kormányfőként átment az utca túloldalára, ha Patrubányt látta közeledni, jól tette, az állami támogatást is elvonta a kétes szervezettől. Martonyi János külügyminiszterként bizonygatta a Velencei Bizottságnak, hogy Magyarország nem akar kettős állampolgárságot, számunkra a státustörvény az út. A nemzetietlenséggel aligha vádolható Kövér László pedig a voksolás után nevezte elhibázott ötletnek a népszavazást.
Orbán végül mégis úgy döntött: az MVSZ mellé áll. Ha nem így tesz, nem gyűlik össze az ügydöntő népszavazás kiírásához szükséges 200 ezer aláírás. A rendszerváltás utáni magyar történelem egyik legszomorúbb eseménye, kettős megaláztatás lett a kaland vége. Ugyan az igenek kerültek szerény többségbe, de a részvétel nem érte el az érvényességhez szükséges 25 százalékot. Nem volt jó válasz, nem lett volna szabad feltenni a kérdést. És ezt Orbán tudta. (Gyurcsány pedig, úgy hírlik, tanácsadóira hallgatva, elvhűt alakított, amikor kármenteni kellett volna, kár.) Az ügyből Orbán jött ki jobban: nőni kezdett a két nagy párt közti különbség, melyet csak Gyurcsány májusban bejelentett száz lépés programja akasztott meg.
Június elején száraz, nagy gombócot volt kénytelen lenyelni a kormányfő. Akkor választott ugyanis köztársasági elnököt az Országgyűlés. A koalíció többségével szemben a Fidesznek elvileg semmi esélye nem volt saját emberét emelni közjogi méltósággá. De ami önmérséklet hiányzott a koalícióból, az megvolt Orbánban: beállt az MDF jelöltje mögé. A kormánypártok egymás közti kompromisszumképtelenségét látva lett realitása Sólyom sikerének. De ehhez fegyelmezetten kellett szavazniuk a fiatal és a magyar demokratáknak.
A praktikum Fideszéknél felülírt mindent. Kezdték azzal, hogy az első fordulóban nem mentek be szavazni. Sólyom Lászlónak anynyit üzentek előtte, hogy ne lepődjön meg. Mégis meglepődött. „Ki akartuk ugrasztani a nyulat a bokorból, nyúl helyett azonban vakondokok másztak elő” – nyilatkozta Áder. Vagyis szerinte kiderült, hogy néhány MDF-es Szilire voksol.
A második fordulóban, miként az elsőben, kétharmad kellett volna, hogy győzzön valamelyik jelölt, ami természetesen nem jött össze. A harmadik voksolásra Orbán saját frakciótársai számára tartogatott meglepetést: kötelesek egymásnak megmutatni szavazócédulájukat. Hatott a terápia, egyedül a hajdúsámsoni Láyer József húzott félre, utóbb arra hivatkozott, rosszul lát – visszazavarták új céduláért. Sólyom nyert 185:182-re – ünnepelt a párt.
A nyár fő médiaeseménye Gyurcsány és Orbán július 8-i tévévitája volt. Láthatóan mindketten izgultak – a jobbos sajtó Orbánt, a ballib Gyurcsányt látta győztesnek.
Szeptemberben nyitott az Országgyűlés, s egyelőre nem hivatalosan, de indult a kampány. Az ellenzék lőtt
Gyurcsány minden mozdulatára, ő meg addig piszkálta a parlament falai között néma Orbánt, addig mondogatta neki, hogy nem jár be a munkahelyére, míg 2005. november 7-én végre megszólalt a Fidesz-elnök, s egészen a tavaszi ülésszak végéig rendre hallatta a hangját. Igaz, vitázni nem volt hajlandó, felszólalásai inkább minősültek sajtótájékoztatónak: felvezették a Fidesz heti kampánytémáját.
Orbán bő három hónapja, a kettős népszavazás évfordulóján alakította a legemlékezetesebbet a Házban. „Javaslom, tiszteletből álljunk fel egy percre, és köszönjük meg a határon túli magyaroknak sok évtizedes hűségüket.” A házelnök Szili előbb figyelmeztette őt, majd kérte a képviselőket, tegyenek eleget a felszólításának. Emelkedtek a képviselők, a parlament egyik fele kuncogott, a másik fele fogát csikorgatta. Majd áhítatosan meredt maga elé. A jobboldali honatyákat is meglepte az akció, nekünk az tűnt fel, hogy Pokorni Zoltán kifejezetten kelletlenül viselkedett.
Folyt a találgatás, Sólyom László mikorra írja ki a választásokat. Elemzők, újságírók rágták a gumicsontot: az április, a húsvét miatt a jobbnak jobb, a május, a munka ünnepe miatt a balnak. Orbánnak ismét sikerült kínos helyzetbe hoznia a köztársasági elnököt: december 3-án találta azt nyilatkozni, hogy 125 nap van a választásokig.
Na most, december 3. plusz 125 nap az április 7. Sólyom korábban jelezte, döntött, de csak az új évben árulja el a dátumot. Január 18-án hirdette ki április 9-ét és 23-át.
És még valami. A közelmúltban Orbán átfazonírozta külsejét. Haját már régóta festi (ugyanezért hogy kiröhögték annak idején az ében Torgyánt!), de újabban garbót, kockás inget s a nyolcvanas éveket idéző zakókat kezdett viselni öltöny-nyakkendő helyett. Az ok állítólag az, hogy szerény vidéki kisértelmiségiként mutatkozzék a milliárdos Gyurcsány ellenében.
Áprilisban szavazhatunk, melyik kűrruha tetszik jobban.
168 óra
2006.03.20. 11:03
Legfrissebb hirek
- Nagy Ervinnel, lovas amazonokkal, életre kelő oroszlánszoborral kilőtt a TISZA Párt kampánydala
- Egyre több magyar tartja pénzét külföldi számlákon és trezorokban
- Közúti ellenőrzéskor autókat vehet el a NAV
- A szesztilalom a trafikban nem érvényes
- Késelés Józsefvárosban
- Támogatja a zsebszerződések elleni lépéseket az LMP
- Magyar nap az Európa Ligában az M1-en és a telesport.hu-n
- Amerikai képviselő: A Tavares-jelentésnek nincs jelentősége
- Balog: A béremelés megfelel az ország teljesítőképességének
- Varga: Komoly lehetőség az uniós gazdaságfejlesztési támogatás
HIRDETÉS
TOVÁBBI HÍREINK
- Meghalt Schmuck Andor - hónapok óta küzdött súlyos betegségével
- Az USA is beszállt, egyre durvább a helyzet – Minket is tönkrevág az iráni háború?
- Hatalmas lángoszlop csapott fel Iránban, dróntámadás érte a világ legnagyobb földgázmezőjét
- Orbán Viktor reggeli interjúja: „Beszéljünk egyenesen, Brüsszelben háborút akarnak”
- Szijjártó: Izraelben 787, Iránban 14 magyar regisztrált konzuli védelemre
- Kitört a pánik Izraelben, megrohanták az emberek a boltokat
- Izraeli légicsapások: már két hete F-15-ösök állomásoznak Jordániában, hogy segítsenek elfogni az iráni rakétákat
- Válaszcsapás: Irán 100 drónt indított Izrael felé
- Izrael lefejezte az iráni hadvezetést: katonai vezetők és atomtudósok az áldozatok között
- Kiszivárgott, milyen nagy dobással készül Orbán Viktor: „Ha megfeszülök, sem tudok jobbat kihozni”
HIRDETÉS
