
Az Európai Unió központjában is érzékelni a válság miatti nyomott hangulatot. A hét drámája mégis Brüsszeltől messze, a G20-ak találkozóján bontakozott ki.
Brüsszelben a kora nyár erőteljes lehűléssel köszöntött be, és a politikai klíma ezúttal teljes harmóniát mutat a meteorológiával. A hideg, nyirkos júniusi reggeleken az uniós bürokraták hosszú kabátban és mogorva arckifejezéssel tartanak munkahelyükre.
Sokan megállnak újságot venni az Európa nevet viselő trafiknál, amely a szervezet két székháza, a tagállami tanácsoknak helyszínt adó Justus Lipsius épület és az Európai Bizottság irodáit rejtő Berlaymont-palota szomszédságában található a Schuman körtéren. De elég egy pillantást vetni a címlapokra ahhoz, hogy bármelyik eurokratának görcsbe ránduljon a gyomra. „Egy álom vége.” „Mennyi ideje van hátra az Uniónak?” „Szétveri-e Európát az egység jelképének szánt közös pénz, az euró?” Mindez éles ellentétben áll azzal a felhőtlenül optimista sikerpropagandával, amely Brüsszel hivatalos és nem hivatalos kommunikációját jellemezte évtizedekig.
A mostani brüsszeli hangulatot leginkább a frusztráció jellemzi. Az európai válság nyomán nyilvánvalóvá vált: az Unió vezetői nem irányítják, hanem csak követik az eseményeket. És mintha csupán a külvilág reakcióiból tudnák meg, hogy újból és újból hibás döntéseket hoztak. Sok elemző meg is kérdezi: a világ legfelkészültebb, legprofesszionálisabb adminisztrációja – mint az Európai Bizottság – érti egyáltalán, hogy lépéseivel időnként nem enyhíti, hanem súlyosbítja a válságot? Az uniós vezetőket ostorozó brüsszeli blogok szerint a legutóbbi ilyen öngól a spanyol bankoknak két hete nyújtott százmilliárd eurós segély volt, amelyet Mariano Rajoy miniszterelnök meghatottan köszönt meg az euróövezeti kollégáknak. A külvilág viszont döbbenten állapította meg, hogy egy nap alatt ugyanezzel a százmilliárd euróval nőtt Spanyolország államadóssága, amelynek törlesztése így még reménytelenebb lett.
A hét drámája mégis Brüsszeltől és a Uniótól messze, a mexikói Los Cabosban bontakozott ki, ahol a már említett frusztráció még az Európai Bizottság elnökén is kiütközött. José Manuel Barroso a húsz legfejlettebb ipari állam, a G20 csúcstalálkozóján ingerülten ripakodott rá egy újságíróra, aki a legegyszerűbb kérdést tette fel neki: miért nem képes az Unió megoldani saját válságát? „Ez a válság nem Európában alakult ki, hanem Észak-Amerikában. Az ottani pénzügyi szektor néhány elemének unortodox módszerei fertőzték meg az Uniót” – mondta Barroso, majd még hevesebben folytatta: „Őszintén szólva nem azért jöttünk ide, hogy leckéztessenek bennünket demokráciából és gazdaságirányításból”.
És ezzel alighanem rátapintott Barroso a lényegre. Az Unió világgazdasági partnerei – az Egyesült Államoktól kezdve Oroszországon és Indián át Kínáig – ugyanezen a csúcson egyetlen nyomatékos kéréssel álltak elő: tessék stabilizálni az eurót, mert valutatartalékaink egy részét euróban tartjuk. Az euróövezet válsága ezért a globális gazdaságot fenyegető legnagyobb veszély. És – ahogy sokan vitába szálltak Barrosóval – ezt a válságot nem annyira az észak-amerikai pénzügyi buborékok, hanem az Unió saját döntései okozták, elsősorban az, hogy Görögországot meggondolatlanul felvették a közös pénz zónájába.
Az Európai Unió eddig büszke volt arra, hogy fél évszázados történelme során a gazdasági fejlődést és demokráciát szoros egységben tudta. A következő hetek és hónapok fő kérdése ezért immár nem az lesz, hogyan, milyen intézkedéssel próbálják megmenteni az eurót, hanem az, hogy érdemes-e ezzel egyáltalán próbálkozni az Unió teljes átgondolása és átalakítása nélkül?
A csütörtökön kezdődő következő csúcstalálkozó várhatóan csak ennek a nehéz folyamatnak a kezdetét jelzi majd, és a kormányoknak súlyos dilemmákkal kell szembenézniük Európa idei hosszú, komor nyarán.
hirado
2012.06.24. 11:54