Megszólalt az állambiztonsági kapcsolatokkal megvádolt alkotmánybíró

HÍREK > BELFÖLD > Megszólalt az állambiztonsági kapcsolatokkal megvádolt alkotmánybíró

t: 192

2007. május 18-i számában az Élet és Irodalom című hetilapban Ungváry Krisztián történész „Egy eljárás genezise: a Dialógus Pécsett” című írásában azt állította, hogy a rendszerváltás előtt dr. Kiss László, mint egyetemi párttitkár-helyettes dolgozott az állambiztonsági szolgálatnak. Az alkotmánybíró jogerősen sajtóhelyreigazítási pert nyert, majd a Fővárosi Ítélőtáblán – Ungváry valamennyi állítását véleménynek minősítve – az általa indított polgári és büntető perekben jogerősen veszített. Azóta keresi a véleménnyilvánításhoz való jog határait.

R: Bíró úr, Önt 2007 tavaszától egy – az Élet- és Irodalomban megjelent – cikk óta az írott és elektronikus médiában is hol „ügynökként”, hol „besúgóként”, hol az állambiztonság „hivatalos kapcsolata”-ként emlegetik. Három évig nem reagált ezekre a jelzőkre, most miért érezte úgy, hogy a nyilvánosság elé kell állnia?

K.L.:Folytathatom is az Ön felsorolását. Fél tucatszor voltam már újság címében „spicli”, „jelentésíró”, „utasítás-végrehajtó” is. Előrebocsátom, hogy most sem állok szívesen a nyilvánosság elé. Egyrészt azért nem, mert tartok tőle, valahogy az Alkotmánybíróságot is belekeverhetik ebbe a (nem is létező) „ügybe” azok, akik nyilvánvalóan abban érdekeltek, hogy ez az ország állandóan lázas állapotban legyen, másrészt azért nem, mert a perek még nem zárultak le hiánytalanul. Márpedig a látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy a magyar igazságszolgáltatást érdemtelenül kritizáljam. 3 évig nem szólaltam, szólalhattam meg országos lapban, akkor sem, amikor az írott és elektronikus újságok tucatjai gázoltak bele a becsületembe. Most azonban már határponthoz érkeztünk. Nyilatkoznom kell, mert a közvélemény totális félrevezetése folyik velem kapcsolatban, s úgy érzem, mindenkinek joga van a hiteles tájékoztatáshoz és tájékozódáshoz. Azzal kezdem, hogy közlendőim tekintetében mindig teljes elutasítást tapasztaltam, vagy pl. a Magyar Távirati Irodának február 26-án leadott közleményem csupán apró töredékeiben jelent meg, nem úgy az ellenlábasaimé, akik még azt is elérték, hogy a Kossuth Rádió Déli Krónikája is bő tálalással kelthesse azt a hamis látszatot, hogy a bíróság megállapította a besúgó múltamat. Na, itt telt be végképp a pohár! Nincs tovább hallgatás, s közszereplőként is az vesse rám az első követ, aki az én helyemben 3 évig hallgat akkor, amikor folyamatosan besározzák.

R: Tudták bizonyítani, hogy kapcsolata volt az állambiztonsággal?

„Dr. Kiss Lászlót kétszer is az Alkotmánybíróság tagjává választották. Először 1998-ban, másodszor pedig 2007-ben. A szocialisták jelöltje volt mindkét alkalommal. Második megmérettetésekor 35-tel több képviselő támogatta, mint először. A FIDESZ, az MDF és a KDNP is döntő szavazatszámmal támogatta megválasztását.”

K.L.: A történet előtt azért szögezzük le: a sajtónak célzatosan súgottak ellenére nem állapította meg a Fővárosi Ítélőtábla Büntetőtanácsa, hogy (ahogy Ungváry írta) ügynök, besúgó, besúgásban serénykedő, állambiztonsággal együttműködő lettem volna. Ezeket véleménynek minősítette, nem pedig tényállításnak, így nem kellett valóságbizonyítást sem elrendelnie a kijelentések valós tartalmának a kiderítésére. Sőt kifejezetten hangsúlyozta is, hogy nem foglalt állást az állítások (bocsánat: most már vélemények) valódisága tárgyában. Magyarán – mondom én – semmi sem rengette meg a Fővárosi Bíróság 2007. december 10-én, sajtó-helyreigazítás tárgyában hozott jogerős ítéletét, amelyet az Élet- és Irodalom hetilapnak a következő szöveggel kellett közzétennie: „Helyreigazítás. Lapunk 2007. május 18-i számában, »Egy eljárás genezise: a Dialógus Pécsett« című cikkben olyan hamis látszatot keltettünk, hogy Dr. Kiss László alkotmánybíró korábban a Pécsi Tudományegyetemen a rendszerváltást megelőzően az állampárt tisztségviselőjeként ügynöki tevékenységet végzett volna. Olyan hamis látszatot keltettünk, hogy ekkor munkája során besúgói tevékenységet végzett volna. Olyan hamis látszatot keltettünk, hogy ekkor kollegiális kapcsolatban állt volna az akkori állambiztonsági szervekkel, részükre jelentéseket írt volna, vagy közvetlen utasításaikat hajtotta volna végre. Azt a valós tényt, hogy egy esetben a Kari Tanács ülésén egy adott személy KISZ titkári jelölését felszólalásában politikai alapon ellenezte, abban a hamis színben tüntettük fel, hogy ezt az állambiztonsági szervek intenciójára tette volna. Valótlanul állítottuk, hogy Dr. Kiss László 1983-ban a Kemény Kéz Politikájának alkalmazását követelte volna.” Nos: senki nem rendelte el, hogy ezt a helyreigazítást most újra „helyre kellene igazítani”!

R: Mivel vádolták?

K.L.: Ungváry Krisztián, aki -véleményem szerint- jobbára a média számára történészkedik ( és aki történésztársainak tucatjai szerint már „nem tartozik közéjük”) a pécsi Dialógus-csoport nevű békemozgalom után kutatva úgy vélte, hogy én vertem szét e rendkívül izmos, mintegy 4-5 főből álló pécsi jogi kari szervezetet azzal, hogy az egyetemi pártbizottság kérésére 1983-ban levetettem egy faliújságcikket, mondván: nincsen szüksége az országnak egy ilyen független szervezetre. Az engedély nélkül kihelyezett faliújságcikk levételével annál is inkább egyetértettem, mert ezzel a nagyobb bajok elkerülhetők voltak. Érdekes módon Ungváry az erről szóló és mindössze fél oldal terjedelmű „objektum dossziét” nem merte nyilvánosan közzétenni, hiszen akkor fekete fehéren kiderült volna, miféle luftballont is eresztett fel. Így maradt -történésztársai által is többször szemére vetett- kedvenc módszerénél a sejtetésnél, a történetek kitalálásánál. „Bűnömet” csak fokozta, hogy ugyanabban az évben az egyetemi pártbizottság álláspontját képviselve, a jogi kari KISZ-titkár jelöltek közül csak az egyiket támogattam, mondván: a másiknak kapcsolata van a Dialógus-csoporttal.

R: Hol van a történetben az állambiztonság?

K.L.: Ungváry Krisztián virágzó fantáziájában, közelebbről ott, ahol ezt sejteti. Azt mondja, ezek a cselekményeim valamilyen akkori, hétpecsétes titok alatt őrzött (ezért senki által és általam sem ismert) III/III-as Intézkedési tervvel igencsak egybeesnek. Egyébként pedig – mondja – van egy 1972-es kiadású, „Szigorúan Titkos”, „Különösen fontos” jelzetű állambiztonsági tankönyv is, amely felsorolja azokat az állami, társadalmi, gazdasági beosztásokat (nem személyneveket!), amelyek betöltőit az állambiztonság a saját ún. „hivatalos kapcsolatai”-nak tekintett. Csak éppen a hozzájárulásuk, beleegyezésük nélkül idesoroltak nem tudtak erről! Ez a kör azonban jóval szélesebb annál, amelyen belül eddig Ungváry vadászgatott. Azt mondja Ungváry: a faliújság-cikk levetetése és a KISZ-titkár választásnál követett „gyakorlatom” egybevág a hermetikusan elzárt, ezer titok alatt őrzött III/III-as Intézkedési tervben foglaltakkal, ezért az én imént említett két cselekedetem „kimerítette az ügynöki munka fogalmát”, mindezekkel „besúgásban serénykedtem”, „elébe mentem az állambiztonság elvárásainak”, „utasításokat hajtottam végre”. Nem érdekes, hogy ezek alátámasztására Ungváry egyetlen „tárgyi emléket” sem tudott közreadni!?

R: Ungváry Krisztián nyilván a rendelkezésére álló dokumentumok alapján vonta le azt a következtetést, hogy pl. jelentéseket is írt.

K.L.: Ilyen állambiztonsági jelentések legfeljebb Ungváry fantáziájában léteznek. Nosza, hol vannak, elő velük! Tegye közzé őket! A Magyar Nemzetet egyébként már hónapokkal előtt felruháztam a kizárólagos közlés jogával, de azóta néma csend van. Ami nincs az nincs, viszont a lap azóta legalább nem ócsárol. (Én pedig nem mondtam le a lapot.) Ungváry Krisztián kutatási módszere sajátos. Egyes történészek szerint sztálinista, mások szerint csak történelem-hamisításhoz vezető. Valami igazság magva mindegyik kitüntető jelzőnek lehet, hiszen Ungváry az általa oly előszeretettel forgatott és becsatolt III/III-as tankönyvet is csak addig olvasta, amíg arra a „koncepcióalkotáshoz” szüksége volt. Ha ugyanis tovább olvassa, úgy érzékelhette kellett volna, hogy az állambiztonsági tankönyv szerint is az ún. „hivatalos kapcsolat”-tal csak úgy lehetett együttműködni, ha a „hivatalos kapcsolat”-ként besorolt arra „készséget” mutatott. Azaz: jelentett, pl. írt valamit. Ennek azonban valami nyomának mindenképpen lennie kellett.

R: Találtak olyan iratot, amely azt bizonyítja, hogy Ön együttműködött az állambiztonsági szervekkel?

K.L.: Engem 1998-ban, az első alkotmánybírói ciklusom előtt hivatalból átvilágítottak. Azután 2009-ben magam kértem egy újabb „privát” átvilágítást. Mindkettőben világosan olvasható, hogy sem jelentéseket nem írtam, sem pedig semminemű kapcsolatban nem álltam az állambiztonsági szervekkel sem. „Állambiztonsági tevékenységre utaló adat nincs”, rögzítik a határozatok. (Se jelentés, se kapcsolat, se más egyéb.)

R: Akkor miért állít mást Ungváry Krisztián?

Ungváry bármikor kész összeállítani egy borzasztóan tudományosnak tűnő verziót. Csak egyet kell persze tőle kérni: Tegye közzé a jelentéseimet és nevezzen meg legalább egy állambiztonsági embert, akivel nekem kapcsolatom volt. Majd meglátja, ehelyett jön a mese. Fontoskodó tudálékossággal mindent összehord majd (dátumokkal, ügyszámokkal stb. dobálózik), csak az én nevem nem fordul elő sehol. S ezt még ő sem képes beleálmodni a maga által kreált ügybe. Ungváry Krisztián (aki a Kenedi Bizottság becsületsértésben és/vagy rágalmazásban már elmarasztalt örökös „hitelesítő” tagja) egy magánátvilágításra még igényt tart, nem elég neki mindaz, ami a törvény(ek)ben van. Gyakorlatilag felülírja a törvényeket, külön szempontsorokat rak össze, a jogerős ítéletek pedig – úgy tűnik – erre a „jogalapra” támaszkodnak (a törvények helyett).

R: Ez azért súlyos állítás…

K.L.: Miért? A következményük nem az?

R: „Bizalmas jelentések” is szóba kerültek.
Ezek azok az MSZMP-n belüli, az MSZMP felsőbb szerveinek írt ún. hajdani „információs jelentések”, amelyek Ormos Mária akadémikus szakvéleménye szerint csak történelemhamisítás révén közelíthetők az állambiztonsági jelentésekhez. A szóban forgó információs jelentések -amelyek minden munkahelyen(!)- havi rendszerességgel készültek, a pécsi egyetemen pl. úgy, hogy az összeállítók az egyes alapszervezetek, szakszervezeti szervek által leadott jelentéseket szerkesztették egybe, 50-70 példányban készültek, „Egyetemi Kiadvány”-nak minősültek, és tartalmuk rendszeresen bekerült az „Egyetemi Tájékoztató”-ba is. A mindkét jogerős ítéletben mégis corpus delicti-ként figyelembevett (azaz mégiscsak állambiztonsági karakterűnek minősített!) „információs jelentés” egyébként az MSZMP pécsi tudományegyetemi végrehajtó bizottsági ülésén (1983. október 3.) a Báli Újságokkal és a Hölgyfutárral együtt szerepelt napirenden. Nos, hát, ha nincs „készséget” mutató kapcsolat, majd lesz: csupán a „túl sok kutyapiszok van a közparkokban”, „nem lehet kapni reggel 9 órakor napilapokat”, „nem végezték el a városban lelkiismeretesen a kátyúzást” tartalmú – saját célra és a felsőbb pártszervek részére készült – információs jelentéseket kell átminősíteni állambiztonsági jelentésekké. A Fővárosi Ítélőtábla polgári 2. számú tanácsa ezt a következőképpen tette meg: „A peradatokból kitűnően a felperes havonta információs jelentéseket készített az egyetem pártbizottsága részére. A II. rendű alperes erre alapította a besúgásra vonatkozó kijelentését. A Fővárosi Ítélőtábla úgy ítélte meg, hogy a jelentések valós tényére tekintettel minősítette a felperes tevékenységét besúgásnak, tehát olyan következtetésről van szó, ami nem kelt hamis látszatot”. Aki tehát ilyenek összeállításában és szerkesztésében közreműködött, arra lehet azt mondani, hogy besúgó volt. Ez ma Magyarországon a legszerényebb becslésem szerint is 400-600.000-es tábor! Pikáns listát tudnék összeállítani, ha úgy döntenék, hogy ezt a nehéz terhet nem akarom tovább egyedül vinni. Okirattal bizonyítottam, hogy ezeknek az Információs jelentéseknek az Ungváry által idézgetett „hangulatjelentés” részét még csak nem is én írtam. Ez az okirat azonban valahogy elkallódhatott az aktában, lehet azért, mert már több mint másfél esztendeje benne volt. Így viszont a terhemre lehetett róni olyasmit is, amihez közöm sem volt. Sőt, az ítélet egyenesen azt állította, hogy nem igazoltam azt, melyik részt írtam én. Ezek az információs jelentések a civil megyei levéltárakban találhatók meg, ez is jelzi, hogy nincs állambiztonsági jellegük és tartalmuk. Tudja, most már valóban komoly félelmeim vannak! Innen ugyanis már pusztán egyetlen lépést kell csak megtennünk odáig, hogy a valahai május 1-jei felvonulásokról készült felvételek is elemzésre kerüljenek, s a kinagyított arcmások beazonosításával megjelölhetővé válhassanak azok, akik – nyilván valamiféle háttérben megbúvó állambiztonsági titkos akaratot teljesítve, vagy azzal „egybeesve” – jelen voltak.

R: Részt vett Ön a pécsi jogi kari Dialógus békecsoport „szétverésében”?

K.L.: Úgy, ahogy arról az egyik tanú is nyilatkozott. Idézem: „… Büntetőjogi felelősségem tudatában – a Dialógus-csoport valahai belső szimpatizánsaként – kijelentem, hogy dr. Kiss László sem közvetlen, sem közvetett szerepet nem vállalt a Dialógus-csoport „Élet- és Irodalom” című újságban írt „szétverésében” és „nem gondoskodott a renitens hangok elnémításáról” sem.
Pécs, 2008. április 23.
Dr. ……. ügyvéd”

R: Ha ez így van, akkor miért kerül elő mindig ez a „szétverés” történet?

K.L.: Nyilván ez a nyilatkozat is kicsúszhatott mind a két bírósági aktából, hiszen mind az írásban közölt, mind pedig a szóban kihirdetett ítélet is hallgat róla. Mint mondtam, ebben a csoportban – a saját állításuk szerint – mindössze négyen-öten voltak, és a közelgő vizsgaidőszakra tekintettel maguktól, békésen feloszlottak. Még Ungváry tanúja sem állította, hogy szerepem lett volna ebben a dologban. Nem baj, elég az, ha az ítéletek ezt kimondják! De mégis: nem furcsa, hogy a jogerős ítéletek – Ungváry nyomán – egy olyan csoport szétverésében vállalt szerepemet sejtetik, amelynek a tagjai ezt cáfolják? Végül is akkor ki volt ott? Ugye ezek után indokoltan tehetem fel a kérdést: kinek és miért áll érdekében – a nyilvánvaló tények ellenére – az én befeketítésem?

R: Ezt értem, de hát a KISZ-titkár választáson csak okozott hátrányt a nem támogatott jelöltnek?

K.L.: De még mennyire. Ungváry Krisztián szerint egyenesen a „politikai halálát” okoztam. Milyen szerencse azonban, hogy a feltámadásra is hamarosan sor került, hiszen a fáma szerint az egyébként MSZMP-tag KISZ titkár jelölt az általam okozott politikai halála után még évekig tanított Pécsett a „foxi-maxin”. (Ungváry úr kedvéért: a Marxista-leninista Esti Egyetemen.) Csak zárójelben jegyzem meg: groteszk, ahogyan Ungváry 27 esztendő elmúltával azon sajnálkozik, hogy ki lett KISZ titkár a pécsi Jogi Karon.

R: Az ítéletek erre miért nem térnek ki?

K.L.: Csak nem gondolja, hogy én erre a kérdésére válaszolni fogok! Nézze: a büntető ítélet csak szóban van meg. Kíváncsian várom a leírt változatát is. Ha az jelenik meg írásban, ami szóban elhangzott, már pedig mi más lenne benne, az – büntetőjogász barátaim szerint – komoly elvi kérdéseket ír(hat) át a büntetőjogi dogmatikában. Megmondom Önnek őszintén: nem állt szándékomban ilyen jogfejlesztő szerepet felvállalni a hazai büntetőjogban. Változatlanul csak arra vártam és várok továbbra is egyértelmű és világos választ: lehet-e valakit „ügynöknek”, „besúgónak”, „besúgásban serénykedőnek”, „jelentésírónak”, „utasítás-végrehajtónak” minősíteni úgy, hogy az semmivel nem bizonyítható: mindössze „következtetéseken”, célzatos spekulációkon, felszínes (de pokolian tudományosnak tűnő) elmélkedéseken és kitalált, összerakott történeten alapulnak. Úgy látszik, lehet. Azért csak megkérdezem: egy közszereplőnek ezt is tűrnie kell? Ungváryt a bíróság még abban is felmentette, amit meg sem fellebbezett. Így mondhatta rólam a Hír TV-ben, hogy „szemét”, sőt „főszemét” vagyok. Köszönöm, ez még Ungváryt is meglepte!

R: Ha a fenti állítások igazságtartalma felől kellene csak döntenie a bíróságnak, hogyan keletkezhetett ekkora akta?

Úgy, hogy, ami Ungváry kezébe akadt, azt mind becsatolta, függetlenül attól, hogy a nevem azokban egyáltalán előfordul-e! Nézze, amit ő előkotort, annak az én „ügyemhez” annyi köze van, mintha a Háború és béke, vagy a Csendes Don kéziratát küldte volna be. Pontosan annyi szól azokban az én „ügyemről”, mint Ungváry csatolmányaiban. Én jogi álláspontra várok kezdettől fogva, ehelyett kerülgetéssel, kimagyarázkodásokkal találom szembe magamat. Valami viszont egyre jobban belopakodott az ügybe. Idézek pl. a Fővárosi Ítélőtábla polgári (2. sz. tanács) ítéletéből: „A KISZ- és pártfunkcionáriusokat használták lényegében figyelésre, jelentések írására.” Elfogadta a bíróság Ungváry következő tételét is: „A pártfunkcionáriusok által végzett tevékenység (figyelés, jelentések írása) megfelel az ügynöki munka fogalmának.” Azt is mondja az ítélet, hogy aki pártfunkciót töltött be, az pusztán ebből az okból „hivatalos kapcsolatnak” minősült. 20 évvel a rendszerváltás után így ma már bírói ítélet is rögzíti, hogy a valamikori pártvezetők (gondolom az állami, KISZ és a szakszervezeti vezetők is) az állambiztonságot szolgálták ki. Közelebbről: állambiztonsági feladatot hajtottak végre, figyeltek, jelentettek. Tényleg így volt ez, érintett bírák, ügyészek? Megtudhattam azt is - 2 alkalommal is - Ungváry Krisztián ügyvédjének a bírósághoz intézett szózatából, hogy milyen nagyhatalmúak voltak is az egyetemi párttitkárhelyettesek (az ELTE-n!). Tessék mondani, mi köze van ehhez az én pécsi vádindítványomnak és keresetemnek? A Fővárosi Ítélőtábla büntető tanácsától sem arra kértem választ, írhatok-e szabadon tanulmányokat a „jó párttitkárról”, a „rossz pártitkárról”, amelyet az ítéletet kihírdető tanács elnöke lehetőségként megvillantott előttem. Mintha kifutott volna ebből az ügyből a jog!

R: Ha kifutott az ügyből a jog, akkor hogyan tovább? Mit fog tenni?

Várom, hogy újra visszatérjen a jog. Volt már jelen ebben az ügyben többször is: amikor 2 milliós nem vagyoni kártérítésre kötelezték Ungváryt, 1 milliósra az ÉS-t (egyebek mellett), vagy mikor a Fővárosi Bíróság megállapította a becsületsértést és a rágalmazást Ungváry terhére (az utóbbit két minősítő körülményre is kiterjesztve). Akár hiszi, akár nem, továbbra is hiszek (mert egyszerűen hinnem kell) a magyar igazságszolgáltatás szakszerűségében, pártatlanságában, elfogulatlanságában. Azután a vége felé járok az „Ügynökmese – az Ungváry dosszié” című könyvemnek. Ajánlom kezdőknek és haladóknak egyaránt. Nekem tetszik.

R: Bíró Úr! Bár Önnek nagyon jó humora lehet, mégis keserűséget érzek a hangjában.

A humorom és a családom, főképpen a feleségem tart a víz felett. Hála nekik érte! Tudja, persze az is fáj, hogy sem a barátaim, sem a hallgatóim nyilvánosan annyit sem mondtak, hogy ez az egész ügy agyrém. Tisztelet a nagyon kisszámú kivételnek. Úgy tudtam eddig, kedvel a környezetem. Hát annyira azért mégsem, hogy legalább a handabandázásra felemelte volna a szavát, vagy tollat fogott volna. Mindegy! Nem bántam meg, hogy bepereltem Ungváryt. Változatlanul szilárd meggyőződésem, hogy ennek a felületes és előítéletes embernek a kezéből valakinek egyszer ki kell ütnie a tollat. Lehet, hogy ez nekem nem sikerült. De ezt nem magának köszönheti.

R: És a legvége?

Lehet, hogy a legvégén meghökkenrő lépésre szánom el magam, kiindulva abból, hogy a magyar ember ért a szóból. Ha meghagynak az „ügynöki múltban”, a „jelentésírás”, a „besúgásban serénykedés” vádjában, úgy (még ha kölcsönt is kell ehhez felvennem) 10.000.000 Ft jutalmat tűzök ki annak, aki mindezeknek akárcsak egyetlen hitelt érdemlő bizonyítékát is elém tárja. S ebből a nyilvános„pályázatból” nem lesz kizárva egyetlen közreműködő sem! Ezt követően eldöntheti majd a közvélemény, miről is szól(t) az én meghurcolásom. Végül idézem Ungváry ügyvédjének egyik veretes gondolatát: az a szerencsém, mondta, hogy nem találtak bizonyítékot arra, hogy együttműködtem volna az állambiztonsággal. Az így keletkező űrt azonban – mondja tovább – a történészek kitölthetik tartalommal. Nos, hát: Ungváry „történész” ilyen tartalommal töltötte ki!

R: Akar még valamit mondani Bíró Úr?

K.L.: Nem, csak kérdezni: mi folyik itt?

hriado

2010.03.11. 11:15

| Többi

vissza a rovathoz | vissza címoldalra

Megszólalt az állambiztonsági kapcsolatokkal megvádolt alkotmánybíró

Legfrissebb hirek