A történet egy harmincöt éves nőről szól - nevezzük Annának - aki már eljutott a végkövetkeztetéshez: soha nem találja meg párját. Eldöntötte, hogy sorsa az egyedüllét, és olyan messzire lemerészkedett, hogy el is fogadta ezt. Esete bebizonyítja azt, amire mindannyian gondolunk, mikor optimistább hangulatban vagyunk: mindenkinek megvan az esélye a boldog kapcsolatra.

Hogy a csudába van, hogy mindenki jót akar, a dolgok mégis rosszul sülnek el, hogy minden nappal egy új lehetőséget kapunk, hogy boldogok és elégedettek legyünk, és estére mégis keserűen kerülünk az ágyba? Félelemre és bizalmatlanságra vagyunk gyerekkorunktól kiképezve, és aki még nem ilyen, azt agyalágyultnak vagy csak egyszerűen tapasztalatlannak tekintjük.

A vacsora félig készen rotyogott a tűzhelyen, amikor ráeszméltem, hogy bizony elfogyott a só. Ilyenkor az ember rendszerint átmegy a szomszédba és kér egy keveset. Na de mi van akkor, ha fogalmunk sincs, kik laknak mellettünk. Bekopogok a mellettünk lévő ajtón, és bejelentem, hogy én már több éve lakom itt, és nincs otthon só. Még a nevüket sem tudom, csak úgy emlegetem őket, hogy a púpos, meg a felesége. Bekopogok, és megszólítom "kedves Púpos úr". Ezt talán mégsem

Márciust a nők, míg júniust a férfiak hónapjának hirdette meg a családügyi minisztérium

A "holtomiglan-holtodiglan" elveszni látszik a régmúlt idők ködfelhőiben. Ma már máshogyan működnek a dolgok. Egészen aprónak és jelentéktelennek tűnő konfliktushelyzetek elegendőek ahhoz, hogy öröknek hitt kapcsolatok fussanak zátonyra.